Tálosi András

A révész éjfélkor

Budapest, 1894. május 13.

Az öreg Géza bácsi boldogan fordult ki a Mária-Valéria utcában lévő egyik italkimérőből, ami köztudottan mindenféle zsebmetszők, tolvajok és gyilkosok tanyája volt, főleg így éjféltájban. De az öregnek nem volt mitől félnie. Egyfelől azért, mert a legtöbb jómadarat már egészen süldő koruktól ismerte, másrészt mert az egyetlen pesti csónakhíd révészeként állami hivatalt töltött be, amitől nagyobb becsben tartották, mint őfelségét, a császárt. Már csak azért is, mert ha az öreggel bármi történne, és a rendőrök ellepnék az utcákat, hogy a tettes után nyomozzanak, az jelentősen visszavetné a különböző bűnbandák forgalmát is. Harmadrészt pedig soha nem volt az öregnél annyi pénz, hogy amiatt érdemes lenne ilyen kockázatot vállalni.
Ez az este annyiban kivétel volt, hogy Géza bácsi ma ügyesen kijátszott kerek két forintot egyik régi ismerősétől, és így most volt miből bort vennie magának. Bárcsak Sándor úr, az imént említett régi ismerős gyakrabban járna erre. Na, persze nemcsak az ital miatt, hanem mert az a fickó igazán kellemes társaság volt. Érti a tréfát, és annak ellenére, hogy gazdag – mert kétségtelen, hogy Sándor úr gazdag, ez egyszerűen lerí róla –, emberszámba veszi a szegényebbeket, pedig az igencsak ritka gesztus manapság.
A révész most nagyot kortyolt a borból Sándor úr egészségére. Géza bácsi habár hitt Istenben, nem volt templomba járó fajta, és imádkozni sem igen szokott, de soha nem mulasztotta el felajánlani a húzót valaki másért. Számára ez volt egyfajta vallásosság, és csak olyasvalaki egészségére ivott, akit kedvelt, vagy szeretett. Egy pohár bor, vagy egy nagyfröccs felért számára egy miatyánkkal. Alkalomadtán pedig egy-egy jó barátja egészségére egész litániát képes volt meginni. Olyannyira komolyan gondolta ezt, hogy számára az ital nem kellemes szenvedély volt, hanem valami furcsa áldozatvállalás. Gyerekkorában a plébános jól a fejébe verte, hogy egy tisztességes kereszténynek szenvednie kell, ahogy Krisztus szenvedett a kereszten. Így hát nem meglepő, hogy Géza bácsi a részegséggel járó másnapokat is fel szokta ajánlani valaki lelki üdvéért. Ej, ha tudnák bizonyos emberek, hogy mennyi kínt hajlandó elviselni értük…!
Az öreg lassan visszaért a ládájához, amin egész álló nap ücsörgött, várva azokat a bolondokat, akik a Lánchíd helyett a csónakhídon át akartak Budára jutni. Ládája egy kopott, rongyos pokróccal volt letakarva, ami mosatlanul, már több hete bűzlött, és jellegzetes szaggal lengte körül tulajdonosát. Valójában többen inkább emiatt tartották magukat távol a csónakhídtól, semmint a Duna hullámain veszélyesen ringatózó ladikok, vagy a Lánchíd miatt.
Géza bácsi most Sándor úr titkárának egészségére ivott egy kövér kortyot. Habár ma este találkozott a fiatalemberrel először, a korábbi titkárral többször is kezet rázott régebben; egyik titkár meg olyan, mint a másik. Ráadásul, aki Sándor úr barátja, az Géza bácsié is.
Kíváncsian a kikötőt lezáró kerítés felé pillantott. Aztán ivott egyet. Ezúttal a kerítés mellett álló őr egészségére. Noha nem ismerte a fickót, több évtizednyi szolgálat alatt megtanulta, hogy őrségben lenni a kikötőnél nem egy életbiztosítás.
Az öregen egyszerre úrrá lett az elcsigázottság. A Duna felől támadt hűvös szél bő kabátja alá kapott. A rakpart lassan ködbe burkolózott, ami ugyan gyakran előfordult, most mégis furcsa, baljósságot hozott magával. A révész kiemelte a láda alól kormosfalú olajlámpását, és – a szolgálati előírásnak engedelmeskedve – meggyújtotta, és lerakta maga mellé. Aztán elbóbiskolt.

Fél órával később egy váratlan érintésre riadt fel, amitől úgy megijedt, hogy leesett a ládáról.
– Megőrült? Mit ijesztget? – mordulta, ahogy megpróbált feltápászkodni a földről. Csak ekkor vette észre, hogy egy nő állt előtte teljesen hétköznapi ruhában, kezében egy alacsony ládával, amiből vágott szárú tulipánok kandikáltak kifelé. Géza bácsi nem emlékezett, hogy valaha látta volna a nőt, pedig kivételesen jó arcmemóriája volt, amivel mindig büszkén el is dicsekedett. – Most nem mehet át Budára, a híd le van zárva – szögezte le.
A nő mozdulatlan arccal fogadta a révész dörgedelmes szavait.
Egész szép – állapította meg magában a férfi –, csak a tekintete ne lenne ennyire nyugtalanító. Frászt hozza az emberre.
– Maga ismeri Sándor Kristófot.
A nő nem kérdezett, hanem tényt közölt. A hangja kellemes volt, és semmi hamisság nem hallatszódott ki belőle, Géza bácsi mégis gyanakodva mérte végig az előtte álló szokatlan jelenséget. Egy szemrevaló fehérnép, aki virágot árul éjnek évadján a rakparton. Ha Géza bácsi ismerte volna a kifejezést, azt mondta volna, ez egy felettébb abszurd jelenet.
– Maga ismeri Sándor Kristófot – ismételte a nő.
Géza bácsi köpött egyet, de nem felelt. Sándor úr ugyanis minden találkozásuk alkalmával meghagyja, hogy senkinek ne beszéljen róla. Ugyan nem tudja, mi okból kell hallgatnia, de ha Sándor úr mondja, akkor annak úgy kell lennie.
– Van egy üzenetem Sándor Kristófnak.
A révész hosszan bámult a nő arcába, de továbbra is szó nélkül állta annak sejtelmes tekintetét. A nő közelebb hajolt, és súgva csak annyit mondott:
– Menj!
Géza bácsi kihúzta magát, és ellépett a ládája mellől, közben lábával feldöntötte a borosüveget, amiből buzgón ömlött a földre a maradék ital, hogy aztán a macskakövek közt a tér közepe felé hömpölyögjön tova. A férfi megindult a csónakhíd felé, amit addigra már szinte dobáltak a Duna hullámai. Kapaszkodó nélkül lépett be a legelső ladikba, amiből az első billenéskor kiesett, és teste tehetetlenül a folyóba fordult. Nem kapálózott, nem kiáltott segítségért, csak mozdulatlanul feküdt fel a vízfelszínre. Az egyik sodrás nekicsapta a parti köveknek, amik betörték a koponyáját. Aztán elnyelte a mélység.

Három nappal később találtak rá az öreg testére, ami egy csepeli parti cserjésen akadt fenn. Az egyik csepeli rendőr, aki szolgálaton kívül gyakori látogatója volt a Mária-Valéria utcának, felismerte az öreget, aminek nyomán értesítették az V. kerületi kapitányságot, amelyik illetékes volt a dologban.

Két napra rá Sándor úr elolvasta a Budapesti Hírlapban megjelent gyászhirdetést. Ez volt a harmadik olyan haláleset az elmúlt egy hétben, ami valamelyik titkolt ismerősét érintette, és most egy nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, amitől görcsbe rándult a gyomra. Fejében visszhangoztak régi titkárának gyakori szavai: nincsenek véletlenek.

VÉGE

KAPCSOLAT

A KIADÓ ADATAI:

Kiadó: Tálosi András
Székhely: 8777 Hosszúvölgy, Kossuth u. 16.
Adószám: 72101032-1-40
Elérhetőség: goobo[kukac]goobo.hu

© Goobo – Tálosi András

Az oldal sütiket használ, a böngészéssel pedig ezt tudomásul veszed.