Tálosi András

Halál a korzón

a gyilkos egy óriási gyík

(Eredetileg megjelent a Fantorzio 1. számában)

PROLÓGUS

Budapest, 1894. május 12.

1

Kellemes tavaszi szellő járta át az élettel teli pesti Duna-partot. Ameddig a szem ellátott, fehér napernyős kisasszonyok, legyezős dámák és fess fiatalemberek foglalták el a korzót. Vidám kacagások, baráti társaságok önfeledt danolászása és hajadon leányok körül legyeskedő vakmerő ficsúrok udvarlásának egyvelege töltötte meg a tereket. A korlátnak támaszkodva kíváncsi és izgatott emberek integettek a Dunán sétahajókázó rokonaiknak, ismerőseiknek, míg mások a túlparton büszkén magasodó Várat és a Mátyás-templom tornyait mutogatták vidékről érkezett vendégeiknek.

A járdán egy férfi ücsörgött ecsettel a kezében, és épp a májusi sokadalmat igyekezett megörökíteni az előtte feszülő vászonra. Mögötte néhány kíváncsiskodó hümmögött elismerően a kép láttán, míg néhány rakoncátlan kiskölyök a festőállvány körül futkosott hangosan nevetgélve. A festő azonban mit sem törődött az őt körülvevő felfordulással. Tekintete egy férfin akadt meg, aki a folyónak hátat fordítva a korlátnak támaszkodott. Olcsó, de elegáns ruhát viselt, kis karimájú kalappal; egyik kezében sétapálcát, a másikban egy fonnyadozni kezdő virágokból kötött csokrot szorongatott, és hol ide, hol oda forgatta a fejét. Várt valakit.

A festő igyekezett elkapni a pillanatot, és amilyen gyorsan csak tudta, próbálta mihamarabb felkenni a figura alapjait a vászonra. Kivárt idő. Ez lesz a címe – gondolta magában a művész, és habár még csak néhány foltból álltak az alakok, ő már látta a végső képet, amin a rózsaszín, lila és egyéb tarka ruhákba bújt fehérnépek csak homályos formák lesznek majd a határozott körvonalakkal megfestett várakozó férfi alakja körül. Mire újra felpillantott, a virágos fickó már nem volt ott.

Ejnye! – bosszankodott. – Sebaj. Akkor ezt majd később befejezem. Most a háttér a fontos – utasította magát, és néhány vonallal tovább finomított a festett vár részletességén.

A csokrot szorongató férfi, bizonyos Barna Ágoston, az öreg Klein Móric zálogüzletekkel foglalkozó irodájában dolgozott titkárként, írnokként és könyvelőként. Ágoston egy évvel ezelőtt került alkalmazásba, és akkor ismerte meg Garami Évát, aki a Klein-üzlettel szomszédos pékség eladókisasszonya volt. Ágoston rögvest beleszeretett a talpraesett, szorgalmas, szép és kedves lányba; érzése pedig nem maradt viszonzatlanul.

A férfi most a korzó korlátja mellett sétált egyre izgatottabban. Hol késik már ez a lány? – kérdezgette magában. Legszívesebben rágyújtott volna egy cigarettára, de tudta, hogy Vicuska nem szereti a dohányszagot.

Erről is le kell majd szoknom – gondolta lesújtva, amikor hirtelen valaki hátulról befogta mindkét szemét.
– Na, ki vagyok? – hallotta maga mögül Vicuska csivitelő hangját. Ágoston erre megfordult, és szorosan magához ölelte a lányt, aki viszont rosszalló, de pajkos tekintettel nézett rá.
– Ejnye! Hova gondol? – bontakozott ki a férfi karjaiból mosolyogva. – Itt, mindenki előtt?
De a férfi nem hagyta magát, és magához vonta a csinos lányt.
– Ugyan már, Vicuska! Annyi ember van itt, ki foglalkozna velünk? Na, csak egy csókot!
– De mit fognak gondolni? – húzódozott a lány, majd oldalra nézett, és máris megpillantott két asszonyt az egyik fa alatt, akik érdeklődve, de összeráncolt szemöldökkel kísérték figyelemmel a jelenetet. Vicuskát ez annyira zavarba hozta, hogy sokkal határozottabban lökte el magától a férfit, akinek arcára azonnal kiült a csalódottság.
– Jöjjön, menjünk innen – húzta el végül a lány, hogy kikerüljenek a bámészkodó asszonyok látóköréből. Addigra viszont Ágoston már teljesen elkomorodott, mint a durcás gyerekek szoktak, ha nem kapnak meg valamit azonnal.
– Jaj, Ágoston, kérem! – kezdte aztán vigasztaló hangon a lány, hátha sikerül kiengesztelnie a férfit. – Tudja jól, hogy nem szabad! Ha meglát egy ismerős, és elmondja az apámnak…
– Ugyan már! Alig ismerünk valakit egyáltalán, majd pont itt botlunk bele egybe.
De mintha varázsszót mondott volna, néhány méterrel tőlük épp Klein úr, a felesége és egyetlen fiúk lépett ki a tömegből; mindhárman kifogástalan öltözékben.
– Mondtam nektek, hogy ne jöjjünk ki! Gyűlölöm a tömeget – mondta az ifjabbik Klein, aki Ágostonnal volt nagyjából egyidős.
– Fejezd be az állandó panaszkodást, Ádám! Megfájdul tőled a fejem – szidta meg anyja, mire a férfi szívesen visszavágott volna, de ebben a pillanatban észrevették Ágostont és Évát.
Az öreg zsidó tekintetében őszinte meglepődés csillant a páros láttán, míg felesége előbb mogorva arccal fogadta a fiatalokat, majd felismerve a helyzetet, mézes-mázas mosollyal nyugtázta a jelenlétüket. Ádám viszont ugyanolyan utálkozva mérte végig a fiatalokat, mint bárki mást, aki ma a Duna-parton sétálgatott. Vicuska észrevette ugyan, hogy a férfi szája megrándul egy pillanatra, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Az is feltűnt neki, hogy Ágoston felettébb zavarba jött főnöke láttán.
– Nahát, gyerekek! – üdvözölte őket Klein úr mosolyogva. – Ti is kijöttetek megnézni a virágkorzót?
Vicuska nagyon zavarba jött, de miután láthatóan Ágoston egy szót sem tudott szólni, ő próbált kinyögni valamit:
– Mi… mi is véletlenül futottunk össze. Hát nem furcsa? – mosolyodott el erőltetett derűvel.
– De, bizony az! Rettentő furcsa – mondta Klein asszony.
– Igen… – próbált szóhoz jutni Ágoston. – Annyian voltak az Andrássy úton, hogy képtelenség volt odaférni. Nem is láttam semmit a felvonulásból, úgyhogy, gondoltam inkább lejövök a partra. Itt… itt futottam össze Vicus… ö… Éva kisasszonnyal.
– És épp volt nálad egy csokor virág, igaz? – kérdezte Ádám jól hallható cinizmussal a hangjában, mire Vicuska önkéntelenül is a háta mögé rejtette a szálakat.
– Itt… volt itt egy árus. Tőle vettem – próbálta menteni a dolgot Ágoston.
– Jól van, ne kínozzátok őket! – szólt családtagjaira az öreg zsidó, majd közelebb hajolt Vicuskához, és egy cinkos kacsintás kíséretében halkan megjegyezte: – Egyet se félj, nem mondjuk el apádnak!
Ádám tekintete azonban nem erről a szándékról tanúskodott.

Már jócskán besötétedett, amikor Kardos Aurélt, az V. kerületi rendőrkapitányság hadnagyát Barna Ágoston holttestéhez riasztották a Duna-partra.

2

A halott arccal lefelé fordulva feküdt a véráztatta macskaköves járdán. Kezei a feje mellett pihentek, mintha a megadás jeleként feltartaná őket. Cafatokra tépett ruházata feltárta a halott hátát díszítő vágásnyomokat.
– Azt kértem, maradjanak ott! – próbálta túlharsogni egy rendőrtiszt az emberek zsivaját, miközben három társával igyekezett távol tartani a helyszíntől a kíváncsiskodók tömegét.
– Nem tudom, uram! Ne kérdezősködjön! – felelte egyikük az első sorban állók egyikének, akinél egy ceruza és egy apró jegyzetfüzet volt.
Ordibálás, hangos beszélgetés, átkozódás és számtalan „engedjen már közelebb!” töltötte be a partot. Ebbe a káoszba érkezett meg Kardos Aurél, aki, miután nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, azonnal a hulla mellett álló egyik emberéhez lépett.
– Bognár, fiam, van nálad cigaretta?
Bognár, a fiatal tiszt lesütött szemmel megrázta a fejét.
– Sajnálom, hadnagy úr! Nincs egy szál se.
– Ej! – legyintett a rendőr felé, majd a többi egyenruháshoz fordult. – Maguknak?
De azok is csak a fejüket rázták.
– Sebaj! – mondta szomorúan a hadnagy, majd megvakarta a fejét és elkiáltotta magát, hogy a bámészkodók is jól hallják a nagy ricsajban:
– Emberek! Van valakinél egy szál cigaretta?
A váratlan kérdéstől úgy megszeppent mindenki, hogy tüstént elhallgattak. Erre egy kalapos fickó az első sorból előrántott egy dobozzal az ingzsebéből.
– Nekem van! – nyújtotta át az előtte álló rendőr válla felett a hadnagy felé.
– Hogy hívják? – kérdezte Aurél.
– Németh János! – jött a válasz.
– Mit szív, Németh János?
– Ferencvárosit.
– Megteszi – vonta meg vállát a hadnagy, majd intett a tiszteknek, hogy engedjék be a körbe a férfit, aki értetlenül előrecsoszogott.
– Menjen! Menjen! – noszogatták a rendőrök, mire Németh János újabb két lépést tett bizonytalanul a hadnagy felé.
– Na, jóember, kezdheti! – adta ki az utasítást Aurél a férfinek, majd a következő pillanatban máris Bognárhoz fordult. – Mit tudunk az emberünkről?
– Az iratai szerint Barna Ágostonnak hívják. Több vágott seb elöl és hátul. A gyilkos több méteren át vonszolta a lábánál fogva. Vérnyomok vannak onnantól – itt legalább tízméternyire a halott elé mutatott – idáig. A szemtanúk szerint valami óriási gyík…
– Maga meg mit lazsál? – szakította félbe a jelentést Aurél, aki most a cigarettás férfit bámulta összeráncolt szemöldökkel. – Szívja azt az átkozott cigarettát!
Németh János erre úgy megijedt, hogy nyomban meggyújtott egy szálat, és az okát nem tudta, de ha parancsba kapta, hát veszettül szívni kezdte. Az egyik rendőr közelebb lépett hozzá, és magyarázkodni kezdett:
– A felesége megtiltotta neki, hogy dohányozzon, ezért mindig mással szívat cigarettát. Ne kérdezze, ez mire jó, csak szívja!
– Mert cigarettázás közben jobban fog az agyam! – vágta rá Aurél. – És ne higgyék, hogy nem tudom, hogy direkt nem hordanak magukkal.
– De ha egyszer egyikünk sem dohányzik, hadnagy úr – válaszolta egy másik tiszt.
– Az nem indok a nyomozás akadályozására, fiam! – szólt vissza a hadnagy, miközben leguggolt a holttest mellé. – Mit akart mondani, Bognár? Mi kapta el ezt a szerencsétlent?
– A szemtanúk szerint egy gyík.
– Egy gyík – ismételte Aurél.
– Egy óriási gyík, hogy pontos legyek – tette hozzá Bognár.
– Egy óriási gyík. Vagy úgy – mondta elgondolkozva a hadnagy, aztán némi szünet után a tiszt felé fordult. – Maga engem teljesen idiótának néz?
– Nem, hadnagy úr! Isten őrizzen – húzta ki magát a rendőr. – Minden szemtanú egyetértően állította, hogy egy hosszú, óriási gyík támadta meg az áldozatot. Talán egy olyan… krokodilus.
– Krokodilus, mi? Hogy kerülne ide egy krokodilus? Tán unatkozott Egyiptomban, és gondolta, jó lenne egyet kirándulni, úgyhogy felúszott a Dunán? Vagy hogyan?
– Én csak azt mondom, amit a szemtanúk…
– Maga látta? – fordult Németh Jánoshoz a hadnagy.
– Láttam, bizony – bólintott a férfi. – Úgy van, ahogy a százados úr mondja.
– Tizedes – javította ki Aurél. – Bognár csak tizedes. És ha ilyen hülyeséggel áll majd a kapitánya elé, az is fog maradni.
– De miért? Nem lehet, hogy egy krokodilus megszökött az állatkertből? – kérdezte Németh János.
– Maga csak szívja azt a cigarettát, a gondolkodást pedig bízza rám! – intette le a hadnagy, majd bizalmaskodva Bognár fülébe súgta: – Azért küldjön el valakit az állatkertbe leltározni!
Bognár engedelmesen bólintott, és elfojtott egy széles mosolyt.
– No, akkor azt mondja meg, merre távozott a tettes! – fordult vissza Németh Jánoshoz Aurél.
– Hát, ugye, sötét volt – kezdte bizonytalanul a férfi –, és eltűnt az árnyak közt.
– De merre ment? – türelmetlenkedett a hadnagy.
– Arra!
A cigarettás kéz az egyik mellékutca felé mutatott, ami száz lépés múlva egy kanyar után visszavezetett a Duna-partra.
– Vagy úgy – nyugtázta Aurél. – Hallottak csobbanást?
– Hát, tudja, nagy volt a hangzavar…
– A szentségit! – mérgelődött a hadnagy, majd Bognárhoz fordult. – Mi volt a zsebében?
– Egy nyugta öt koronáról, néhány fonnyatag virágszirom, három forint és ez.
Bognár egy kis papír fecnit nyújtott a hadnagy felé, amin héber betűkkel egy szó állt.
– Mi ez? – kérdezte Aurél.
– Én… én nem tudom, hadnagy úr – felelte Bognár. – De lehet, hogy van valaki a tömegben, aki tud héberül.
– Hogyne! Kürtöljem szét, hogy egy zsidónak is köze lehet az esethez? Semmi kedvem egész éjjel a tűzoltók mellett strázsálni a zsidónegyedben. Így is elég parázs ott a hangulat.
– Lehet, hogy nem is fontos az egész – vetette fel Bognár, de látva felettese mérges arcát, azonnal meg is bánta, hogy kinyitotta a száját.
– Bognár fiam! Nincs olyan nyom, ami ne lenne fontos! Ez az első dolog, amit megtanítanak az akadémián – oktatta ki Aurél, majd felállt a halott mellől. – Takarják be a testet, és vigyék a doktorhoz! Ő talán többet tud majd mondani. Hányat szívott, Németh János?
– Kettőt.
– No, jól van akkor. Ma is haladtunk – nyugtázta Aurél, majd zsebébe csúsztatta a cetlit a héber írással. – Ezt magammal viszem. Van egy ötletem, hogy ki segíthetne.

I. FEJEZET

Budapest, 1894. május 13.

1

– Egy gyík?
– Váltig állítja mindenki.
– Érdekes.
– Nekem mondod? Még nem mertem a kapitány elé állni a dologgal.
Aurél egy hatodik kerületi társasház második emeleti lakásának szerényen berendezett szobájában ült egy kárpitozott fotelben. Vendéglátója magas, széles vállú férfi volt, aki a halántékánál erősen őszült, és kora a fekete szakállát is kikezdte már. A házigazdát Sándor Kristófnak hívták, aki valaha a budapesti rendőrség kötelékében szolgált, ám egy megoldatlan ügy után felettesei úgy vélték, megháborodott, ezért rangjától fosztottan eltanácsolták a testülettől.
Valójában az őrületnek szikrája sem volt Sándor Kristóf elméjében, éppen ellenkezőleg, azóta is több ízben segítette a rendőrség munkáját a kirívóan furcsa és különleges, már-már megmagyarázhatatlan esetek megoldásában, amivel nem kis hírnevet szerzett magának szerte az országban.
Míg Aurél egy pohár vizet szorongatott, Sándor úr kezében egy konyakospohár pihent – már amennyit a házigazda pihenni hagyta.
– Krokodilus? – kérdezte Sándor úr.
– Miért jön mindenki a krokodillal? – dőlt hátra Aurél.
– Mert bármi lehetséges. Az állatkertből…
– Nem hiányzik egyetlen krokodilus sem az állatkertből – szögezte le a hadnagy dühösen. Mindig mérges volt, amikor valaki amatőrnek nézte.
– Nyugalom, barátom, nyugalom – mosolyodott el Sándor úr. Habár ő maga sem gondolta komolyan a szökött krokodil lehetőségét, felettébb szerette bosszantani bajtársát, aki bármitől elveszítette a hidegvérét, ami kicsit is sérthette a szakmai büszkeségét.
– Nem is érdekes – higgadt le Aurél.
– Azért jöttem, hogy megmutassam ezt – és átnyújtotta a cetlit rajta a héber felirattal. – Te tudod, mit jelent?
Sándor úr nézegette, forgatgatta a cetlit, még a pápaszemét is feltette, hogy jobban lássa.
– Hol találtad?
– A halott zsebében.
– Ez héberül van.
– Tudom, hogy héberül van.
– Az áldozat zsidó?
– Nem tűnt annak.
– Akkor lehetett bármi köze a zsidókhoz?
– Nem tudjuk. Egyelőre próbáljuk felkutatni a hozzátartozókat, de nehezen megy, mert minden emberem elfoglalt. Ideszervezték a nyakunkra azt a virágkorzót. Tudod hány lopást és rablást jelentettek tegnap a felvonulás alatt? Negyvenhármat, barátom. Negyvenhármat. És akkor az esti kocsmai verekedésekről nem is beszéltem. Minden épkézláb emberem munkában, erre mit kapok a nyakamba? Egy halottat, akit egy óriási gyík ölt meg. Én mondom, ez a világ kezd kifordulni önmagából.
Aurél lelkesen folytatta beszédét a világ állásáról, miközben Sándor úr tüzetesen tanulmányozta a cetlit. Kisvártatva megszólalt:
– Már nincsen zsidó a testületben?
– Dehogy van. Akadt egy fickó, aki egy zsidó lányt vett el, de az se tud semmit elolvasni – legyintett a hadnagy.
– Akkor meg kell kérdezni egy rabbit.
– Ezek szerint te sem tudod, mit jelent.
– Ha tudnék héberül, az sokat segítene, de így…
– Akkor tényleg nincs más hátra – kortyolt a poharából Aurél.
– Azért, ha tippet kellene adnom, szerintem Kohn Sámuel rabbit kellene felkeresned. Rendkívül okos ember.
A hadnagy elővett a zsebéből egy apró füzetet és egy ceruzát, majd serényen jegyzetelni kezdett.
– Hol találom?
– A Dohány utcai zsinagógában szolgál. De még véletlenül se említsd neki, hogy én küldtelek. Egy régi ügy miatt még mindig haragszik rám.
Aurél elmosolyodott.
– Ki gondolta volna – mondta, majd befejezve az írást, mindent visszarakott a zsebébe.
– Amúgy, hogy vagy? – kérdezte aztán. – Hallottam az Orczy esetről. Igazak a pletykák?
Sándor úr halvány, de büszke mosollyal az arcán bólintott.
– Mi az ördögért kell magadat ilyen helyzetbe keverni? – vonta kérdőre a hadnagy. – Párbajozni egy főnemessel? A te korodban? Elment az eszed?
– Nem tehetek róla. Ha a tekintetes gróf úr méltóztatna foglalkozni a feleségével, akkor az asszony nem kelletné magát bárkinek, akit meglát.
– De gondolom, te sem ellenkeztél.
– Minek nézel engem? Én úriember vagyok. Amit egy hölgy kér, azt kötelességem teljesíteni.
– És megérte? Majdnem otthagytad a fogad.
– Á! – legyintett Sándor úr. – Egy úriember fittyet hány az ilyesmire.
Aurél grimaszolva hátradőlt, és megtámasztotta fejét a fotel háttámláján. A fehérre meszelt plafont figyelte.
– A sógorod hogy viseli a nyugállományt? – kérdezte némi szünet után.
– Amennyire tudom, jól – vonta meg a vállát Sándor úr.
Sándor úr sógora, Halász István, alig egy hónappal ezelőtt még a Tabán tisztességben megőszült kapitánya volt. Ám miután egy Botos-banda nevű csürhe felforgatta az egész kerületet, a kapitányt – korára hivatkozva – felmentették a további szolgálat alól.
– A Balaton mellett vettek egy nyaralót. Most ott múlatja az időt – fejezte be a gondolatmenetét a házigazda.
– Nos, öregem, ha tudnád, hányan álltak sorba a kapitányi kitüntetésért! Kétszer nem mondom, jó okkal távolították el szerencsétlen Pista bácsit.
– Akárhogy is, bolond, aki manapság a Tabánban vágyik hivatalra.
– Sokan meg is lepődtek, hogy azt a suhanc Gróffalvyt nevezték ki.
– Családban marad.
– Ezt hogy érted?
– Az a suhanc, ahogy te nevezted, hamarosan elveszi a Pista lányát. Augusztusra tűzték ki az időpontot.
Aurél elismerően füttyentett egyet.
– Azt mondják, meseszép a lányka, bár én még soha nem láttam.
– Szépnek szép, azt meg kell hagyni – bólogatott Sándor úr.
Ezután olyan csönd következett, amilyen férfiak közt gyakran megesik. Ha egy asszony ott lett volna, nem értette volna, miért hallgatnak ilyen mélyen mindketten.
De mit tudhat egy nő arról, hogy mi zajlik a férfi fejében? Mit tudhat arról, hogy ilyenkor a mögöttük álló évek elszalasztott szerelmei és az érdemtelen nőkre elpazarolt hónapok miatt érzett keserűség egyetlen pillanatba sűrítve facsarja meg a férfiszívet, hogy aztán jó mélyre nyomja azt az önsajnálat mocsarában a megváltoztathatatlan múlt miatt? Távolba révedő, vagy épp az üvegpohár peremét bámuló tekintet, egy-egy félhangos hümmögés, egy nagyobb sóhajtás, egy halovány félmosoly, vagy néhány, a sorsba beletörődő bólintás mind-mind kapaszkodót jelent, hogy a férfi kikecmereghessen a múlt sebeinek posványából. Ha betoppanna valaki a házban, akkor a hadnagyot és Sándor urat pont ebben az állapotban találná. És még az ő számára is érezhető lenne az a nyomorúságos légkör, ami most betöltötte a szobát. A csendet végül Aurél törte meg:
– No, azt hiszem, ideje mennem – köszörülte meg a torkát, majd felkelt a fotelből, és letette a poharát az előtte álló kis asztalkára. – Köszönöm a szíves vendéglátást!
Sándor úr is lassan felegyenesedett a székéből. Még mindig veszettül fájt neki a párbajban szerzett seb, ezért igyekezett a lehető legóvatosabban mozogni.
– Ha bármi segítség kell – nyitotta ki a távozó hadnagy előtt az ajtót –, akkor szólj!
– Ez természetes, öregem – mosolyodott el Aurél.
– Rózsikát üdvözlöm.
Rózsika Aurél felesége volt, akit a derék hadnagy a legnagyobb igyekezettel próbált távol tartani barátjától.
– Nem fogom átadni – vágta rá, majd egy baráti kézfogás után magára hagyta Sándor urat. Kilépve az utcára, feltette kalapját, hogy a késő délutáni lenyugvó nap utolsó sugarai ne süssenek a szemébe, majd elindult hazafelé. Azt már nem láthatta, hogy kisvártatva ismét kitárult a ház kapuja, és hétköznapi, ám elegáns öltözetben kilépett rajta Sándor úr. A férfi lassan, komótosan indult el épp az ellenkező irányba, mint amerre barátja tartott. Hosszú út várt rá, míg leér a Dunapartra, és esze ágában sem volt egyedül menni. Sebesülten esélye sem lenne bármelyik rakparti zsebmetszővel, vagy részeg kocsmatöltelékkel szemben. Szüksége volt segítségre, ezért a Szondy utcába tartott, ahol a titkára lakott. És ha bárki megkérdezné, hogy mi szüksége van titkárra egy olyan embernek, aki jelen pillanatban is állástalan, nos, annak Sándor úr csak annyit válaszolna: még egy halott embernek is kell titkár, aki intézi helyette a papírügyeket.
Negyed óra és három utcányi távolság múltán Sándor úr már egy RÁCZ VILMOS ABLAKOSMESTER névtáblával megjelölt ajtón kopogtatott. Szükséges óvintézkedés volt, hogy saját titkárát egy olyan lakásban helyezze el, ahol senki nem találhat rá. Nem szerette volna, ha az ügyletei miatt bárkit is veszélybe sodorna önmagán kívül. És ha bárki megkérdezné, hogy Sándor úr mivel foglalkozik, a férfi mindössze annyit válaszolna: csupán egy halott ember vagyok, aki járadékot kap a halála után is.
Ez pedig többé-kevésbé helytálló, hiszen Sándor úr húsz esztendeje egy nagylelkű felajánlásnak köszönhetően havi 300 forint járadékban részesül, ám az elmúlt húsz év alatt rengeteg ellenséget is szerzett magának, és szinte mindahányan még ma is a halálát kívánják, így csak idő kérdése, hogy végül beköszöntsön nála a Kaszás.
Az ajtó lassan nyílt, mögüle pedig a titkár nézett az érkezőre aggódó tekintettel.
– Ahh! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor meglátta, hogy Sándor úr áll az ajtóban. – Azt hittem, megint valami idegen akar munkát adni nekem.
A titkár, akit becsületes nevén Péntek Kálmánnak hívtak, alacsony, vékony, de megnyerően jóképű fiatalember volt. Nemrég múlt húsz éves, de szőrtelen arca miatt még tizenhatnak is alig-alig tűnt. Fiatalokra jellemző divatos öltözéket és gondosan nyírt frizurát viselt, ami csak még inkább kihangsúlyozta előnyös vonásait, viszont egyáltalán nem sugallta egy mesterember kilétét.
Habár Kálmán nem tudott róla, a szemközti szomszéd, Aranka néni rendszeresen figyelte, mert a vénasszony komolyan gyanítja, hogy az ablakosmester valójában nem az, akinek mondja magát, hanem császári kém.
– Kerüljön beljebb! – invitálta be munkaadóját. – Ha tudná, hányan kérik rajtam számon a mesterségemet, amióta visszajöttünk Újszászról… Alig győzöm visszautasítani őket. Apropó! Maga mit keres itt? Nem azt mondta az orvos, hogy pihennie kell?
Már a szobában voltak, ahol Sándor úr lassan leereszkedett az egyik székre.
– Nem fogja kitalálni, ki járt ma nálam – kezdte a vendég, mert szerette drámaian felvezetni a mondanivalóját.
– Akkor nem is érdemes tippelgetnem, igaz? – huppant le ágyára a titkár.
– Azért csak próbálja meg! – ráncolta szemöldökét Sándor úr, és roppant mód bosszantotta, hogy ennek a legénynek semmilyen érdekességgel nem lehet felkelteni a kíváncsiságát.
– A császár – vágta rá Kálmán.
– Egy fenét! Játsszon rendesen!
– Akkor a rendőrkapitány – gondolkodott el a titkár.
– Közeledik, közeledik.
– Akkor… – és itt egy komoly hatásszünetet tartott. – Akkor a plébános?
– Direkt teszi a bolondot, maga mihaszna – háborodott fel Sándor úr, és szinte fújtatott a méregtől.
Kálmán magában nevetett egy jót, mert ő is borzasztóan szerette ugratni Sándor urat, legalább annyira, mint Sándor úr a hadnagyot.
– Most akkor rákérdezhetek, hogy Aurél hadnagy volt-e a látogató, vagy nem érdemes?
– Minden játékot elront, igaz?
– Mondja már, könyörgöm! Mit akart a hadnagy úr?
– Egy érdekes ügy hullott a nyakába tegnap este.
– És ezúttal mit keresünk? Kísértetet? Lidércet? Boszorkányt?
– Egy gyíkot.
Kálmán felvonta szemöldökét a csodálkozástól.
– Egy gyíkot?
– Úgy van, barátom. Egy gyíkot. Egy óriási gyíkot.
A titkárt hatalmába kerítette a gyanakvás.
– Csak ugratni akar, igaz?
De Sándor úr a fejét rázta.
– Szóval egy óriási gyík?
– Legalább húsz ember látta.
Kálmán füttyentett.
– Akkor az nem mese.
– Nem bizony.
A fiatalemberen egy csapásra úrrá lett az izgalom.
– Na, és mi a terv? Hogy kapjuk el?
Sándor úr elmosolyodott, hogy végre őszinte érdeklődést lát titkára arcán:
– A Duna-parton. Ott látták utoljára, és mérget vennék rá, hogy még mindig ott van.
– Miből gondolja?
– A hadnagy mutatott egy cetlit, amit az áldozatnál találtak.
– Nem értem.
– Héber írás volt rajta.
– Még mindig nem értem.
– Tudom, mit jelent az írás.
– Akkor miért nem mondta meg a hadnagynak?
– Honnan veszi, hogy nem mondtam meg?
– Mert feltételezem, akkor most a hadnagy roppant derűs társaságát is élvezném.
– Azért csak ne vágjon fel így a tudományával – korholta Sándor úr, de magában elégedetten könyvelte el Kálmán gyors észjárását.
– Szóval egy cetli – kezdte Kálmán, de mondatát félbe hagyta, hátha vendége folytatja.
– Rajta héber írással – fejezte be Sándor úr bólogatva, de ennél többet nem mondott.
Némi várakozás után Kálmán lemondón a falnak támasztva hátát félrebillentette fejét:
– Nem fogja elárulni, hogy mi ez az egész, igaz?
– Még nem – mosolyodott el munkaadója. – Azt akarom, hogy bejárja a felfedezés útját. Ha most elmondanék mindent, amit tudok, hol maradna az izgalom?
Kálmán szótlanul, összeszorított ajkakkal bámulta főnöke arcát, majd morogva megjegyezte:
– Gyűlölöm, amikor ezt csinálja.

2

Beesteledett, mire az Andrássy úton végighaladva kiértek a Deák Ferencz térre, ahonnan a Deák Ferencz utcán át a Vigadó térre jutottak, ahol Barna Ágoston holttestének már csak hűlt helyét találták. A tér ugyanolyan átlagos volt, mint korábban: szerelmesek ücsörögtek a fák alatt, vénemberek a sétapálcájukra támaszkodva bandukoltak, egy férfi biciklivel vágott át éppen ott, ahol egy napja még a halott feküdt.
– Ennyit ér egy ember élete – mondta Kálmán. – Mintha mi sem történt volna.
Sándor úr lebiggyesztette az ajkát:
– Ahogy nő a város, úgy nő vele az érdektelenség is. Ami tegnap szenzáció volt, ma már csak egy kis bekezdés a sajtóban, ha egyáltalán, és holnapra már a kutya sem fog emlékezni rá.
– Hm – tette hozzá a titkár.
– A mi gyilkosunk pedig pont erre bazíroz – jelentette ki Sándor úr felszisszenve, mert erős fájdalom nyilallt az oldalába.
– Szóval ez gyilkosság volt – jelentette ki Kálmán, és hangjából cseppnyi meglepődés sem érződött ki.
– Máskülönben mit keresnénk itt? – kérdezte Sándor úr, mialatt helyet foglalt az egyik szabad padon. – Itt történt – mondta, miután társa is leült mellé. – Több méteren át vonszolta magával azt a szerencsétlent, majd itt végzett vele.
– Azután?
– Azután elfutott arra – mutatott sétapálcájával a térről nyíló Mária-Valéria utca irányába. – Azóta senki nem látta.
– Az utca nem a part felé visz?
– De. Egész a kikötőig elvezet.
– Lehet, hogy a Dunába ugrott?
– Aligha.
Kis ideig még pihentek ott, majd Sándor úr erőt vett magán, titkára karjára támaszkodva felállt a padról, és elindult az utca irányába.
– Jöjjön, Kálmán! Megmutatom az igazságot.
A szűk utcában szinte föléjük tornyosultak az épületek. A koszos kapualjakban és az egymást érő italkimérők előtt ijesztő alakok méregették a két jövevényt. Az utcát csupán a ritkásan elhelyezett utcai lámpások és a hangos vendégsereggel telített kocsmákból kiszűrődő fények világították meg. Sándor úr egyik kezével a sétapálcájára támaszkodott, a másikat a zsebében lévő rövidke ólmosboton pihentette. Titkára hasonló elővigyázatosságból mindkét kezét a zsebében tartotta, mivel ő kevésbé bízott fizikai erejében, ezért egy-egy apró revolver markolatát szorongatta.
Tudták jól, hogy ilyen esetben kerülni kell mindenféle szemkontaktust a rosszarcúakkal, ugyanakkor a lehető legelszántabb tekintettel, rezzenéstelen arccal kell vonulniuk, hátha így kevésbé válnak célpontjává egy támadásnak. Az ilyen jellemtelen tolvajok gyávák, és nem vállalnak felesleges kockázatot; csakis a biztos zsákmányra mennek.
Azt persze nem sejthették, hogy néhány kapzsi tolvaj méregetésén kívül nincs mitől tartaniuk. A kikötőben ugyanis két banda osztotta fel a területet egymás közt, amiknek demarkációs vonalát éppen a Mária-Valéria utca jelentette. Ha bármelyik tolvaj megszegné a megállapodást, és saját haszonlesése miatt esetleg balhé törne ki az utcában, azonnal megszűnne az amúgy is törékeny béke a két banda közt. Márpedig ezt senki nem merte megkockáztatni egy félpénzes öregúr és a tökfilkó unokaöccse miatt, aminek Sándor úr és Kálmán tűnt. A bandavezérek amúgy sem tűrtek semminemű önkényeskedést, amiről aztán egy kikötői bölcsesség is született, miszerint jobb a könnyű pénz után sóvárogni, mint a folyóban fuldokolni. Nem egy tolvaj feküdt már ugyanis a Duna mélyén ilyenolyan meggondolatlanságok okán.
Sándor úr fújtatott a fájdalomtól, de nem adta fel, és ugyanolyan büszkén húzta ki magát, mint eddig, habár az összevarrt sebe úgy húzódott, mintha azonnal ketté akarna szakadni. Kálmán látta a küszködést megbízója arcán, és aggódott ugyan, de tekintete ugyanolyan szenvtelen maradt, mint eddig. Az utca végében már látták a Duna ezüstös csillogását, és egy kikötőben pihenő hajó is körvonalazódott a sötétben. Noha a rakpart ugyanúgy a zsebmetszők és egyéb aljanép törzshelye volt, de a nyílt tér mindig lehetőséget biztosított egy szökéshez támadás esetén, nem is csoda, hogy az utolsó húsz métert egyre szaporábban tette meg a két férfi. Már csak néhány lépés, és…
– Kiértünk – sóhajtott fel a titkár.
A kellemes szél hullámosra nyaldosta a folyó vizét, ami hangosan csobogva csapódott a rakpart falának. Délen a két férfitől százlépésnyire indult a pesti oldalt a Tabánnal összekötő csónakhíd, amit szorosan egymáshoz kötött ladikokból alkottak meg. A híd partjánál álló lámpa fényében épp kivehető volt a székén kuporgó révész alakja. Észak felé a hajóállomások sorakoztak, melyekhez kikötve hangos nyikorgással himbálóztak a különböző árbocosok; még egy gőzhajó kéménye is feltűnt kicsivel fentebb. A rakpart azon része viszont le volt zárva az idegenek elől, amit egy nemrég felhúzott kovácsoltvas kerítés, valamint egy tagbaszakadt, sebhelyes arcú, mogorva tekintetű férfi jelenléte szavatolt. A kerítéshez négy lámpaoszlop is tartozott, amelyek most pislákoló lánggal világították meg a rakpart bejáratát.
– Most szépen odamegyünk – mondta Sándor úr némi gondolkodás után, majd megindult a kerítés felé. Titkára hűségesen, de némi kételkedéssel a szívében követte.
– Mit akarunk ott? – kérdezte Kálmán.
– Kifaggatjuk azt az embert – mondta Sándor úr, és sétapálcájával a kapuőr felé mutatott. – Hátha látott valamit a tegnap esti esetből.
– Kutya legyek, ha ez mondani fog bármit is.
– Hát akkor csak iparkodjék majd szóra bírni.
– Én beszéljek vele? – suttogta felháborodva Kálmán, miközben vészesen közeledtek a bejárat felé.
– Valakinek muszáj. Én a lámpaoszlopokat fogom ellenőrizni – vetette oda félvállról Sándor úr.
– A lámpaoszlopokat? Mi a fenének ellenőrizni a lámpaoszlopokat? – méltatlankodott a titkár, de ahogy egyre közelebb értek a kerítéshez, minden világossá vált a számára.
Az egyszerű lámpaoszlopok köré egy-egy mívesen megformált, négylábú, szárnynélküli sárkány kovácsoltvas szobra tekeredett.

3

– Adjon Isten jó estét! – köszöntötte derűsen a titkár az őrt, amikor a kerítéshez értek.
– Adjon Isten! – felelte amaz, és csak úgy sugárzott tekintetéből a lebecsmérlés.
– Mondja csak, jóember, nem bánja, ha megcsodáljuk ezeket a szép lámpavasakat? – kérdezte Kálmán.
– Mit bánom én. De csak arról az oldalról – mutatott a kerítés külső felére a férfi.
– Odabentről nem? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában a titkár.
– Csak amonnan – mondta mérgesen az őr, mire Kálmán feltartott kezekkel kettőt hátralépett.
– Jól van, cimbora, jól van. Csak kérdeztem.
Sándor úr addigra már közelről vizslatta a legszélső sárkányt.
– És, mondja csak, mindig ilyen kihalt itt a rakpart? – kérdezte némi szünet után a titkár.
– Mindig – felelte az őr, akit láthatóan fárasztott a kis mitugrász akadékoskodása.
– És nem látott ma semmi gyanúsat errefelé?
– Két fickón kívül, akik napnyugtakor lámpavasakat nézegetnek? Nem.
Kálmán elmosolyodott a válaszon.
– Ez jó volt – nyugtázta.
– Elnézést, jó ember – szólt közbe Sándor úr, és közelebb lépett a pároshoz. – Ha már a lámpavasaknál tartunk, más nem érdeklődött irántuk?
– Tudja, itt javarészt kikötői tolvajok szoktak megfordulni, de azokat nem érdeklik az ilyesmik – válaszolta a férfi. – A többi ember meg normális – tette hozzá gúnyos mosollyal az arcán.
Sándor úr gyűlölte a pitiáner alakokat, akik azt képzelik magukról, hogy pozíciójuknál fogva bárkivel kényük-kedvük szerint bánhatnak. Az ilyenekkel volt a legnehezebb együttműködni, márpedig Sándor úr a jellemtelenségnél jobban csak azt gyűlölte, ha akadályozzák a munkáját.
– Ezt megértem – felelte aztán, majd egy kis kártyát húzott elő a zsebéből, amit azonmód át is nyújtott az őrnek. – Azért mégis úgy hiszem, hogy tegnap este látott valami furcsát a sárkányok körül.
Az őr megnézte a kártyát, majd egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán gyanakvó tekintete helyére megvető pillantások fészkelődtek be.
– Meglehet, hogy láttam volna, de tegnap este nem voltam szolgálatban.
– És ki volt?
– Honnan tudjam? Csak a hónap elején vettek szolgálatba, azóta két éjszakát töltöttem itt. Azt hiszi, ismerek mindenkit?
Az őr meglehetősen idegesen toporgott. Láthatóan alig várta, hogy Sándor úr és kísérője békén hagyják.
– Megértem – felelte az öreg, majd a kopasz férfi kezében tartott kártyára bökött. – Azért jó, ha tudja, hogy gyilkossági ügyben nyomozunk. Természetesen felkeressük a kikötőmestert, alaposan kifaggatjuk majd, és ha kiderül, hogy maga csak akadályozta a nyomozást, vagy esetleg köze volt hozzá…
– Közöm? – ijedt meg a férfi. – Jézus, Mária! Hát csak harmadik éjszakája vagyok itt. Otthon három gyerek várja, hogy végre ételt vigyek nekik. Mit ártanám magam egy gyilkosságba?
– Nem mondtam, hogy beleártotta magát – válaszolt nyugodt hangon Sándor úr. – Csak azt mondom, ha kiderül, hogy köze volt hozzá…
– De könyörgöm, nincs! Soha nem is volt közöm gyilkossághoz, és soha nem is lesz!
– Hát, az jó is lesz úgy – paskolta meg az őr vállát a férfi. – Bevallom, becsületes alaknak tűnik, még ha olyan mogorva is, mint most.
– Becsületes vagyok, elhiheti.
– Elhiszem – felelte Sándor úr. – És abban is biztos vagyok, hogy ha bármi eszébe jutna, vagy bárkitől bármit megneszelne a tegnap estével kapcsolatban, azonnal szólna nekem.
– Igen. Természetesen.
– Ez esetben: tudja, hol talál meg.
Az őr egy félmosolyt erőltetett az arcára, miközben felmutatta a kártyát.
– Jöjjön, Bognár tizedes! Itt végeztünk – fordított hátat a kopasznak Sándor úr, majd megindult a révész irányába. Kálmán hűségesen követte, majd mikor kellő távolságba értek a kopasz férfitől, a titkárból kibukott a kérdés:
– Gyakran adja ki magát Aurél hadnagynak?
– Csak ha muszáj.
– Mégis hány ilyen kártyája van a hadnagy nevével?
– Van egy ismerősöm az egyik nyomdánál, ő készített nekem egyszer néhány tucattal.
– Szívességért cserébe?
– Természetesen. Nem is gondolná, Kálmán, hogy a könyvek milyen bosszúszomjas szörnyetegek lehetnek olykor. Elég egy példány, hogy felforgasson egy egész nyomdát, ha úgy adódik.
– Jó, jó, maga elintézte a könyvet, amiért kapott cserébe néhány névjegykártyát Aurél hadnagy nevével…
– Ami azt illeti, külhonba is kiutazhatnék Aurél hadnagyként – húzta ki magát Sándor úr büszkén, majd szinte azonnal felszisszent a fájdalomtól.
– Értem, szóval van egy hamisító barátja egy nyomdánál. De az Isten szerelmére árulja már el! Ezek a sárkányok ölték meg azt a fickót a téren?
– Az egyikük.
– De melyikük?
– Nem tudom. Reméltem, hogy sikerül valami nyomot találnom, de semmi.
– Mégis mit kellett volna találni?
– Nem tudom.
– Akkor honnan tudja, hogy nem találta meg?
Sándor úr mérges és sértődött tekintettel nézett titkára szemébe.
– Csak tudja. Értem – nyugtázta Kálmán. – És most?
– Most beszélünk a révésszel, hátha ő látott valamit tegnap.

4

A révész egy durva szövésű, koszos pokróccal letakart, törött oldalú faládán ült rendkívül unott tekintettel. Amikor viszont meglátta az érkezőket, azonnal felvidult az arca:
– Na, nézd csak! A Sándor úr! – nyújtotta csontos kezeit a férfi felé. – Ezer éve nem láttam.
– Adjon Isten, Géza bátyám! – fogadta a kézfogást mosolyogva Sándor úr. – Bizony, rég nem volt dolgom a túlparton. Hogy megy a sora, vén lókötő?
– Ne is kérdezze! Unatkozom.
– Unatkozik? Tán nincs forgalom a csónakhídon?
– Micsoda egy gúnyolódó fráter maga! – válaszolt tettetett sértődéssel Géza bácsi. – Tudja jól, hogy amióta az a bolond gróf megépítette azt a nyavalyás hidat, egy lélek sem akar erre járni.
Kálmán a folyóra pillantott, amin az egymáshoz kötözött ladikokból álló csónakhíd feszült át a budai oldalra a Gellérthegy lábához. A csónakok most is szinte ugrándoztak a hullámokon.
– Ilyen szélben amúgy sem akarna menni senki – állapította meg a titkár.
– Ilyen szélben nem is mehetnének. Az szabálytalan lenne, kérem – húzta ki magát önérzetesen a révész.
– Amúgy sem akartunk átmenni – jelentette ki Sándor úr.
– Kár – görnyedt vissza Géza bácsi lebiggyesztett ajkakkal. – Két forintért átengedném magukat.
Aztán újra kihúzta magát:
– De csak mert régi a barátság!
Sándor úr erre mosolyogva felöltője zsebébe nyúlt.
– Hallotta, hogy tegnap meghalt valaki a Vigadó téren? – kérdezte, és átnyújtott egy érmét a révésznek, aki mohón, csillogó szemmel kikapta azt a tenyeréből, majd zsebre vágta.
– Hallottam hát – felelte aztán.
– És itt volt akkor?
– Én mindig itt vagyok – állt fel sértődötten a révész. Még a feltételezés is bántotta, hogy nem végzi a munkáját tisztességgel. – Ha van ember, akit biztosan itt talál, akkor az én vagyok. Én má’ harmincöt esztendeje minden este itt ülök. Ismer itt engem mindenki, aki valaha átjárt a túlpartra.
– Meghiszem azt – bólogatott Sándor úr. – Hanem akkor azt mondja meg nekem, látott tegnap este valakit a rakpart kerítésénél?
– Ott? – mutatott Géza bácsi a sárkányos lámpavasak felé.
– Ott.
– Este?
– Este.
– Mikor?
– A haláleset előtt vagy kevéssel utána.
– Hadd gondolkozzam. Tudja, öreg vagyok már, hogy mindenre emlékezzek.
Erre Sándor úr egy újabb érmét nyújtott át a révésznek, aki azt is a zsebébe ejtette, majd kihúzta magát:
– Szerencsére vénségemre nem lettem feledékeny bolond.
– Szerencsére – felelte Sándor úr.
– Hát, kérem alássan, nyissák ki a fülüket! Mielőtt a nagy sikoltozás lett volna, többen is andalogtak itt a parton. Ifjak, vének, egyre ment. A virágkorzó miatt mindenkit ideevett a fene. Alkonyatra már alig maradtak néhányan, de látniuk kellett volna, mennyi nép tobzódott napközben errefelé. Ennyi embert ritkán látni itt, annyi szent. Hanem a kerítés dolga. No, a kerítésnél nem láttam senkit.
– Senkit?
– Senkit.
– Az őrt sem?
– Azt sem.
– Hogyhogy? Hol volt az őr?
– Ki tudja? Azt hiszi, szóba állok én azokkal? Annyi biztos, hogy már egy órája nem strázsált a helyén, mikor az ordítozás felhangzott.
Némi szünet után aztán hozzátette:
– És amit azután láttam, na, attól kihullik a haja is.
– Látta, hogy az egyik sárkány visszamászik a lámpavasra.
– Honnan tudta? – kérdezte elkerekedett szemekkel Géza bácsi. – Én meg azt hittem, már látomásom volt a piától.
– Az őr még mindig nem volt ott?
– Nem volt – rántotta meg a vállát, majd elismerést váró mosollyal hozzátette –, úgyhogy én szépen odamentem a szoborhoz.
– Odament?
– Oda én.
– És megnézte?
– Megnéztem.
– Látott rajta bármi különlegeset?
– Mire gondol?
– Tudom is én. Valamit a fején, a szájában, ilyesmi.
– Azon kívül, hogy csurom vér volt a lába, semmit.
– És azután?
– Azután visszajöttem a helyemre.
– És azután járt a sárkánynál valaki?
– Amíg figyeltem, addig nem.
– Amíg figyelt?
– Hát, ha az ember lát egy szobrot életre kelni, ellenállhatatlan vágyat érez az italra. Hát ittam.
Maga mellé mutatott:
– Aztán hajnalban itt ébredtem a földön. Csoda, hogy nem fagytam halálra.
– Meddig volt ébren?
– Tudja, öreg vagyok már. Elég negyed óra, hogy ájultra igyam magam.
Kálmán ezen cseppet sem csodálkozott, főleg, hogy a révészből csak úgy áradt a bor bűze. Ez az ember talán egy hete nem volt józan.
– Jól van, barátom – lapogatta meg Sándor úr Géza bácsi vállát. – Azért ha valamikor szóba kerülne bárkivel is a sárkány esete, velem erről soha nem beszélt. Megértette?
– Hanem ha magával nem, akkor kivel?
– Senkivel.
– Nem bánom – biggyesztette le ajkát az öreg. Majd hamiskás mosollyal még hozzátette:
– Van az a pénz.
Miután egy kerek forintot kapott, elégedett vigyorral az arcán megemelte nem létező kalapját:
– Ha gondolják, így már átmehetnek a túlpartra is.
Sándor úr morgott egyet, majd kölcsönös kézfogás után a férfi és titkára magára hagyták a révészt, és hazaindultak.
– Hogyan tovább, Sándor úr? – kérdezte Kálmán útközben.
– Várunk.
– Mire?
– Arra, hogy Aurél tegye a dolgát.


Másnap, mialatt Kardos hadnagy Kohn Sámuel rabbinál töltötte az időt, egy magas, barna hajú, borotvált arcú férfi jelent meg a Kis-diófa utcában, és Barna Ágoston felől kérdezősködött.

II. FEJEZET

Budapest, 1894. május 14.

1

– Ezt hol találta?
A rabbi összehúzott szemekkel meredt Aurél hadnagyra, miközben a héber feliratos cetlit forgatta.
– Azt nem áll módomban elárulni. Azt mondja meg: tudja, mit jelent az írás rajta?
Kohn Sámuel rabbi vékony, beesett arcú ember volt, akinek kerek szemüvege és hosszú szakálla igazi karvalykinézetet kölcsönzött. Tekintetéből a bölcsesség és az ebből fakadó magabiztosság áradt.
– Halott ember.
– Hogy mondta? – kérdezett vissza a hadnagy, mert nem értette tisztán a rabbi szavait.
– Ezt jelenti az írás. Halott ember – nyújtotta át a rendőrnek a cetlit.
– Ilyen egyszerű? Arra számítottam, hogy valami különleges dolog lesz majd.
Aurél hangjában csalódottság érződött.
– Különleges is – dőlt hátra székében a rabbi. – Tudja, hány kifejezésük van a zsidóknak a halott emberre?
A hadnagy a fejét rázta.
– Tudja, abból hányat használunk ténylegesen?
A hadnagy a fejét rázta.
– Ez a kifejezés magyarul valóban nem különleges. De héberül annyira ritka, hogy kevesek ismerik egyáltalán.
Aurél most határozottan izgatott lett. Szerette a különleges eseteket.
– Hogyhogy?
A rabbi hátratolta a székét, majd felállt az asztaltól és a könyvespolcához lépett, ahol akkurátusan kutatni kezdett valami után.
– Ugye tudja, hogy a szavaknak ereje van? Nemcsak úgy átvitt értelemben, hanem valóságosan is. Nem arra gondolok, hogy ha megrágalmazok valakit, akkor a szavaim – még ha ki is derül róluk, hogy hamisak – tönkre tehetnek egy életet. Inkább úgy értettem, hogy a kimondott szó felszabadíthat olyan erőket, amiket a Teremtő elrejtett a világunkban.
Aurél felhúzott szemöldökkel figyelt:
– Most varázsigékről beszélgetünk?
– Szó se róla – nevetett a rabbi. – A varázsigékkel aligha az Úr titkait fürkésznék. Azokkal inkább a teremtés szövetének szálait akarják megmásítani. Amiről mi beszélgetünk, kedves hadnagy úr, az ennél sokkal magasztosabb. Mi most az élet titkairól beszélgetünk. Arról, hogy mi tartja életben az embert, mi tartja életben az összes élőlényt, mi tartja életben az egész bolygót, sőt, az egész világmindenséget.
Aurél némán hallgatott.
– A teremtés, kedves hadnagy úr, a teremtés titka az, amiről most szó van. Az Úristennek elég volt egy szót szólnia, hogy a semmiből valami legyen. Ezt a titkot kutatjuk most.
Aurél hátradőlt a székén. Nem volt filozofikus alkat, ezért szeretett mindent egyszerűen látni.
– Szóval mégiscsak varázsigékről beszélgetünk – szögezte le, mire a rabbi sértődött és lesajnáló tekintettel leemelt egy kötetet a polcáról, majd visszaült az asztalához.
– Miért is erőlködök? – kérdezte félhangosan. – Mondja csak: miért pont engem keresett fel?
A hadnagy kicsit megemelte fejét, mint bármikor máskor, amikor hazudni készült.
– A testületnél egy nagyon derék zsidó legény ajánlotta, hogy magát kérdezzem az írásról.
A rabbi meredten bámult Aurél arcába.
– Egy derék zsidó legény?
A hadnagy állta a férfi tekintetét.
– Pontosan.
Sámuel rabbi végül elmosolyodott.
– Ki gondolná, hogy derék zsidó legények rendőrnek állnak, nem igaz?
Erre Aurél is felnevetett.
– Van sejtelme, mit kereshetett ez az írás egy halott embernél? – kérdezte aztán komoly hangon.
– Ha lenne, talán én magam is rendőrnek álltam volna – felelte a rabbi, miközben átnyújtotta a könyvet a hadnagynak. – De talán segíthetek valamicskét. Sajnálatos módon ez az egyetlen kötetem, amiben megtalálható ez a kifejezés.
Aurél belelapozott a könyvbe, majd csalódottan visszatette az asztalra:
– Sajnálatos módon én továbbra sem tudok héberül.
– Akkor adja oda a zsidó legényének, majd ő átolvassa.
A hadnagy – mivel biztos volt benne, hogy erre a feladatra az összes tiszt használhatatlan lesz, viszont a látszatot fenntartva – kelletlenül visszavette és táskájába csúsztatta a könyvet.
– Nos, ha bármi eszébe jutna – nyújtott át egy névkártyát a rabbinak – értesítsen, kérem!
– Természetesen – felelte alázatosan a rabbi, és elvette a kártyát.
Rövid búcsúzkodás után Aurél hadnagy már a zsinagóga előtti macskaköves utat rótta, és nem láthatta, hogy nem sokkal távozása után Kohn rabbi sietve hagyta el lakrészét a Király utca felé, ahol aztán északnak fordulva csakhamar elérte úti célját.

2

– Megkaptam az üzenetet – mondta izgatottan Kohn rabbi, amikor kinyílt előtte az ajtó.
– Helyes! – felelte Sándor úr, és beinvitálta zsidó barátját a lakásba.
A szobában, ahol Sándor úr a vendégeit szokta fogadni, egy íróasztal mögött már ott ült a titkár is, aki épp néhány hivatalosnak tűnő iratot tanulmányozott. Mikor az új vendég belépett a szobába, Kálmán csodálkozó arccal mérte végig.
– Kálmán, az úr Kohn Sámuel rabbi, a Dohány utcai zsinagógából – mutatott a férfire Sándor úr, majd odafordult hozzá. – Ő itt Péntek Kálmán, a titkárom.
– No, de mi lett a régivel? – kérdezte a rabbi, mert emlékeiben egy kicsit idősebb férfi élt Sándor úr titkáraként.
– Megölte egy boszorkány – felelte szenvtelenül Kálmán, mialatt kölcsönös kézfogással üdvözölték egymást. A rabbi láthatóan megrökönyödött a férfi nemtörődöm hanghordozásán.
– Foglalj helyet, kérlek! – mutatott az egyik karfás székre Sándor úr, amin a rabbi azonmód – némi fészkelődés után – kényelembe helyezkedett.
– Mennyit tudsz az ügyről? – kérdezte Sándor úr új vendégét.
– A hadnagy nagyon titkolózott – mosolyodott el a férfi. – Látnod kellett volna, amikor rákérdeztem, miért pont engem keresett fel. De meg kell hagyni, roppant ügyesen hazudik.
– Az a galád! Engem is csak a cetli felől faggatott, de részleteket nem árult el – csapott széke karfájára a házigazda.
– Azért fogadni mernék, hogy te többet tudsz, mint én – nézett reménykedve a rabbi.
– Egyetlen halottunk van. Egy férfi, azt hiszem, bár ez nem derült ki egyértelműen a hadnagy szavaiból. Valósággal szétmarcangolták.
– Egyetlen halott? – kérdezte csalódottan Kohn Sámuel. – Így nagyon nehéz lesz elkapni a tettest.
– Legutóbb három áldozata volt, és akkor sem jártunk közelebb az igazsághoz, mint most. Egy hulla talán hamarabb nyomára vezet majd, mert szűkíti a gyanúsítottak körét.
– És ezúttal hogy csinálta?
– Jártál már a Ferencz József rakparton?
A rabbi bólintott.
– Emlékszel a kikötőt lezáró kovácsoltvas kerítésre a lámpaoszlopokkal?
– Rajtuk a sárkányokkal? Igen.
Sándor úr erre nem folytatta, csak jelentőségteljes tekintettel hátradőlt a székében.
– A sárkányok? – csillant fel a rabbi szeme.
– Csak az egyik – emelte fel mutatóujját a házigazda.
Kohn rabbi izgatottan dőlt előre:
– Mondd, hogy találtál valamit!
– Semmit – rázta meg a fejét Sándor úr csalódottan.
– Milyen kár – szomorodott el a másik.
– Ha most már méltóztatnának beavatni az ügy részleteibe, azért felettébb hálás lennék – szólalt meg Kálmán az íróasztal mögül kissé dühösen.
– Bocsásd meg ifjú barátom türelmetlenségét! – mentegetőzött Sándor úr a rabbi előtt. – Megígértem neki, hogy amint megérkezel, mindent elmagyarázok az esettel kapcsolatban.
– Bízhatunk benne? – kérdezett vissza a másik.
– Az életemet is rábíznám erre a kölyökre – felelte a házigazda.
– Nos, ez esetben ne fogja vissza magát. Az én emlékeimnek is jót tesz majd egy kis frissesség.
Sándor úr erre hátradőlt, kezébe vette poharát, és mesélni kezdett.
– Kohn rabbival tíz évvel ezelőtt találkoztam először, amikor egy különös esettel keresett fel engem. A hitközségéből egy idősebb házaspárt holtan találtak a lakásukban. Kegyetlen módon, vélhetően egy karddal kaszabolták szét őket, majd vérbe fagyva otthagyták a testüket. A tettes ráadásul magával vitte az összes ékszert, minden fellelhető pénzt, sőt, még a páncélszekrényt is kifosztotta.
– Habár a gyilkos fegyvert nem sikerült megtalálni, a nyomozók a rájuk jellemző alapossággal dolgoztak, és fel is kutattak egy megfelelő gyanúsítottat. A házaspárnak ugyanis volt egy bejárónője, aki szerény bérért, kosztért és kvártélyért takarított náluk, és nem mellesleg ő talált rá a halottakra hétfőn reggel. Fontos tény, hogy a cselédlány nem sokkal az eset előtt megismerkedett egy alacsony sorból származó fiatalemberrel, aki inasként dolgozott egy cipészmester mellett. Gondolhatja, Kálmán, hogy azt a szerencsétlent sem vetette fel a pénz, viszont fülig beleszeretett a nőbe. Ami viszont ezután történt, már csak a nyomozók következtetése volt, ami látszólag minden szempontból megállta a helyét.
– Az inas és a cselédlány szeretett volna összeházasodni, de kevés pénzre aligha lehet családot alapítani, ezért úgy döntöttek, hogy meglopják a nő gazdáját. A cselédlány hétvégére kimenőt kért, hogy meglátogathassa vidéki szüleit, és amíg ő Aszódon tartózkodott, vőlegénye a tőle kapott kulccsal betört a házaspár lakásába, és éjnek évadján kipakolta a páncélszekrényt. Pechére az öregek felébredhettek, ezért végeznie kellett velük, majd sebtében elhagyta a lakást. A leány még vasárnap visszatért a városba, hogy visszakérje a kulcsokat a férfitől, aki akkor beszámolt neki a halottakról is. A nőnek így nem maradt más választása, mint hétfőn rátalálni a halottakra, értesíteni a rendőrséget, és előadni élete legjobb alakítását arról, hogy ő mit sem tud az esetről.
– Minden stimmelt, minden részlet a helyén volt, tízből tíz detektív erre a következtetésre jutott volna. Hiába vallotta magát ártatlannak a férfi, hiába tagadta a vádakat a nő, hiába nem találták meg a gyilkos fegyvert, az ügy a bíróság elé került, ahol aztán egyetlen zavaros tanúvallomás alapján kötélre küldték az inast, és bebörtönözték a cselédlányt. Két nap alatt lezajlott az egész. Még el sem temették a halottakat, de az ítéletet már kimondták a fiatalok fölött.
– Amikor aztán a házaspár gyerekei elkezdték rendbe tenni a lakást, az egyikük felfedezett a szülei kabátjaiban egy-egy cetlit, amiken pontosan ugyanaz a szöveg állt, mint amit Aurél hadnagy a minap mutatott nekem. Először természetesen nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, csupán a kíváncsiság hajtotta egyiküket, amikor megmutatta azt az én Kohn barátomnak. Még szerencse, hogy derék rabbink jártas a kabbalikus irodalomban, és meg tudta fejteni az írást: halott ember.
– Habár a cetlit bárki elhelyezhette a kabátban, ezt a kifejezést nagyon kevesen ismerik mind a mai napig még zsidó körökben is. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy keresztény bejárónő, vagy egy cipészinas birtokában legyen ilyen tudásnak. Ráadásul ilyen helyzetben minden gyászolóban azonnal felötlene, főleg gyilkosság esetén, hogy ez a darabka papír egyértelműen fenyegetés lehetett.
– De miért akarta volna megfenyegetni a cselédlány vagy az inas a házaspárt, miközben nekik csak a gyorsan felmarkolható pénz és ékszerek kellettek? Nem lehet, hogy valaki más is a házaspár halálát akarta? És, mivel a gyilkos fegyvert sem sikerült megtalálni, vajon nem lehet, hogy valaki más követte el a gyilkosságot? A kétség pedig, kedves Kálmán, olyan gonosz dolog, ami ha egyszer befészkeli magát az ember agyába, amíg a bizonyosság le nem győzni, ép elméjű embereket is képes előbb-utóbb az őrület határára taszítani.
– De hiába fordultak az örökösök a rendőrséghez, azoknak eszük ágában sem volt újra nyomozást indítani holmi fecnik miatt. A gyerekek viszont nem adták fel, és ők maguk kezdtek kutakodni az ügyben, hátha ráakadnak valamire. Gyanúsított akadt volna, sőt, az idő előrehaladtával már mindenkiben gyilkost véltek felfedezni, mígnem, mondanom sem kell, a végére álmatlan éjszakákon át rettegtek attól, hogy a tettes még szabadon jár, és akár őket is bármikor megölheti.
– Az őrület kezdődő jeleit látva, hogy az örökösöket megmentse, Kohn rabbi is kutatni kezdett a cetlin található kifejezés után. Sajnos azonban ő is sikertelenül járt. Így kerültem én a képbe. Emlékszik mit mondtam a könyvekről, Kálmán? Mindenféle ismerősre szert tettem már elátkozott kötetek miatt, így ne csodálkozzon, hogy több könyvtáros is nagyon jó ismerősöm. Történetesen épp egy ilyen javasolta derék zsidó barátomnak, hogy vegye igénybe az én segítségemet.
– Kohn rabbi, fogadni mernék, hogy először hitetlenkedett ugyan, de másnap felkeresett. Elmondott mindent, amit tudni vélt az esetről, majd megmutatta az egyik cetlit, amit nála hagytak az örökösök. Szinte azonnal minden világossá vált. Mondja csak, Kálmán, hallott már valaha Becalél rabbiról?
Kálmán némán megrázta a fejét.
– Júda Löw ben Becalél rabbi a XVI. század derekán élt Lengyelországban, és mondhatom, rendkívüli tudás birtokosa volt. A legendák szerint naphosszat kutatta a világban elrejtett erőket, és azon volt, hogy azokat valamiképp előhívja. A teremtés csodálatos és megmagyarázhatatlan dolog, Kálmán, és a rabbi mindent elkövetett, hogy az Úristen titkait megfejtse. Senki sem tudja, mi mindenre lett képes végül, de az biztosan fennmaradt róla, hogy egyszer életre keltett egy agyagból megformált óriást, ami később gólemként maradt fenn a legendákban. Állítólag ez a gólem egy egész hétig szolgált a rabbi mindenféle parancsának engedelmeskedve. Amikor pedig a rabbi meghalt, minden titkát magával vitte a sírba.
– Viszont ami egyszer az embernek már sikerült, azt többé nem lehetetlen elérni. Legalábbis az azóta eltelt századok során többen is így gondolkoztak. Mivel pedig az emberi természet alapvetően vágyik a hatalomra, ezért nem csoda, hogy tudósok tucatjai kezdtek kísérletezni halottak újraélesztésével.
– A forradalom idején élt egy szerb tudós, bizonyos Gavrilo Krstic, aki talán a legközelebb járhatott a megoldáshoz. Ő egyértelműen Becalél rabbi útján haladva jutott el az utolsó állomásig. Naplója szerint sikeresen bírt saját maga általi mozgásra egy marionett bábut. Mondhatom, mindent alaposan feljegyzett, és minden lépést alaposan leírt, csupán egyetlen dolgot hagyott ki belőle: hogy miként lehet irányítani egy ilyen lényt. De még ha rá is jött erre a titokra, valószínűleg azelőtt érte a baleset, mielőtt befejezhette volna a naplóját. Egyik reggel ugyanis törött nyakkal találtak rá egy lépcsős utcácska alján. Hogy baleset volt-e, vagy valaki szánt szándékkal lökte le a lépcsőn, ez soha nem derült ki.
– Mindenesetre a naplója hányattatott úton – szerencsére hozzá nem értők kezei közt – jutott el hozzám mostani pályám kezdetén, idestova húsz évvel ezelőtt. Mondanom sem kell, azonnal átolvastam, majd felismerve a benne rejlő hatalmat, végül elégettem a kötetet. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy valaha szükségem lehet az onnan szerzett tudásra, viszont Kohn rabbi feltűnésekor úgy hasítottak belém a naplóban olvasott szavak, mintha villámcsapás ért volna.
– Amikor előadtam az elméletemet Sámuel rabbinak az életre keltett tárgyakról, először azt hihette, elment az eszem. Miután viszont a halottak lépcsőházában találtunk egy bronzszobrot, ami egy kardot és pajzsot szorongató páncélos katonát formázott, mégsem tűnt annyira képtelenségnek az ötletem. Főleg miután sikerült némi száradt vért lekaparni a szobor pengéjéről.
– A gyilkos módszere, bármily képtelenségnek tűnt is, így lelepleződött. De személyének kilétére és a gyilkosság okára azóta sem derült fény. Egyszerűen nem volt senki, aki több információval szolgálhatott volna, mint amit addig megtudtunk. Még az egyetlen tanút is kifaggattuk, akinek vallomása alapján elítélték a cselédlányt és az inast, de valójában ő is csak egy távozó sötét alakot látott hátulról, aki döngő léptekkel tűnt el a lépcsőfordulóban azon az estén, amikor valószínűleg a házaspár meghalt. A leírása ráillett az inas köpcös formájára, így senki nem kételkedett benne, hogy a tanú a férfit látta távozni.
– Mi ugyan tudtuk az igazat a szoborról, de a nyomozásunk ezen a ponton zsákutcába jutott. Mindenkinek, akinek valaha is indítéka lett volna megölni a házaspárt, képtelenség volt utánajárni. Főleg úgy, hogy hivatalosan nem nyomoztunk, hiszen akkor már rég nem voltam rendőr. Ekkor döntöttünk úgy, hogy türelmesen várunk, amíg újra egyértelmű jelét nem látjuk gyilkosunk visszatértének.
Sándor úr nagyot kortyolt a poharából, mert érezte, hogy kezd kiszáradni a torka.
– Két évvel később két zsidó leány lelte halálát nagyon rejtélyes körülmények között – folytatta a történetet. – A szemtanúk beszámolója szerint egy lovas tiporta el őket. Egy lovas, akinek kabátja úgy csillogott a holdfényben, mintha fémből lenne. A gyilkos állítólag utcákon át kergette a gyerekeket, mígnem egyszer keresztülvágtatott rajtuk, majd eltűnt. Első hallásra nem tűnik ez különösnek, elvégre bárki meghalna attól, ha egy ló átszaladna rajta. Csakhogy a leányok teste úgy összetört, mintha egy egész csorda taposta volna ki belőlük a lelket. De, és ez nagyon fontos, a lovas csupán egyetlen egyszer szaladt végig rajtuk, márpedig egyetlen élő ló sem nyom ennyit. Na, ez az információ felkeltette az érdeklődésünket.
– A rendőrök persze fejüket vakarva álltak az eset előtt, és ezúttal még gyanúsítottat is nagyon nehezen tudtak felmutatni, elvégre kik járnak lóháton a fővárosban a katonákon és rendőrökön kívül? Akárhogy is, Kohn rabbi önként jelentkezett a lányok eltemetésére.
– Az előkészületek során bekéredzkedett az egyik leány szobájába, és az ágy mögött megtalálta a kis cetlit az ismerős felirattal. Sajnos azonban ezúttal sem sikerült elkapni a gyilkost, sőt, túlontúl elővigyázatlanok voltunk. Aki ugyanis olyan tudás birtokában van, amivel szobrokat kelthet életre, sőt mi több, irányíthatja őket, az veszélyes ember. Mi pedig ezt a veszélyt nem kezeltük kellő körültekintéssel. A nyomozásunk során egy alkalommal rosszkor rossz helyen tettünk fel rossz kérdéseket, amivel túlságosan is ráijeszthettünk a gyilkosra.
– Hogy mikor követtük el ezt a hibát, akárhányszor végiggondolom, azóta sem tudok rájönni, ráadásul az emlékeim is megkoptak már azokról, akikkel beszéltünk. Mindenesetre bárki lehetett a gyilkos közülük; de az is elképzelhető, hogy valamelyikük ismerőse az, akinek, mint érdekességet, elmesélték a velünk folytatott diskurzust. Nem tudjuk. Az viszont biztos, hogy a gyilkos olyannyira veszélyben érezte magát, hogy elhatározta, végez Kohn rabbival.
– Valljuk meg őszintén, logikus gondolat volt emberünk részéről azt feltételezni, hogy a rabbi előkelő titulusa mögött komoly tudás bújik meg, és hogy ő nagyobb fenyegetést jelenthet a gyilkosra, mint én, aki csak amolyan érdeklődő mitugrászként vehettem részt a nyomozásban. Nem csoda hát, hogy szegény barátom vált a következő célponttá. Mivel pedig a rabbihoz szabad volt a bejárás a hitközség tagjai számára, könnyű volt elrejteni nála a halálos cetlit.
– A szobor a nyomozásunk harmadik napján csapott le Sámuel barátomra, és csak kis szerencsén múlt, hogy a rabbi nem hagyta ott végleg a fogát. Azon az estén épp a vallomásokat összegeztük, amikor a Huszárház előtt strázsáló katona ránk törte az ajtót. De ne higgye, hogy csak azért, mert kőből volt, nehézkesen lépkedett volna! Egy fenét! Olyan fürge volt, mint bármelyik eleven ember. Puszta kézzel verte szét a bükkfa… Bükkfa volt? Na, a bükkfa íróasztalt. Aztán egy ütéssel a falhoz vágta derék zsidó barátomat, majd úgy elkezdte püfölni, hogy attól féltem, eltöri a gerincét.
– Isteni szerencse volt, hogy a kettétört asztal egyik kiesett fiókjában észrevettem az ismerős cetlit. Gyufát ragadtam, gyorsan meggyújtottam, és amint a fecni elégett, a szobor azon nyomban megnyugodott, felegyenesedett, és kisétált a szobából. A rabbi hetekig nem tudott felkelni az ágyából az eset után, és emlékszem, nagyon csinos nő járt hozzá gondozni. De azon az estén megtanultuk, hogy ha folytatjuk is a nyomozást, azt a lehető legnagyobb titokban kell tennünk.
– A harmadik eset öt évvel ezelőtt történt. Három zsidó fiú épp egy leányt akart erőszakkal magáévá tenni, amikor – a leány elmondása szerint – maga Szűz Mária jelent meg előtte, és a kezében tartott kisded Jézussal halálra verte a legényeket. Mondanom sem kell, azonnal elmerültünk az eset részleteiben, de ezúttal a lehető legóvatosabb megoldást választottuk: a rendőröktől szereztük az információinkat. Sajnos akkoriban Aurél hadnagy még nem itt szolgált, a rendőrkapitány pedig egy italozós fráter volt, aki nem látott tovább a saját orránál. Így aztán csak nagyon kevés adatot sikerült kicsalnunk egyik-másik nyomozóból, akiket még egyenruhás koromból ismertem. De mindhiába.
– Végül a rendőrök sikertelenül lezárták az ügyet, a leány áttért a katolikus hitre, mi pedig nem jutottunk közelebb a gyilkosunkhoz. Ám most, hogy Aurél hadnagy bizalmát élvezem, talán van esélyünk rá, hogy elkapjuk a tettest, vagy tetteseket, mert nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy többen vannak. Mindenesetre roppant körültekintőnek, óvatosnak és okosnak kell lennünk, hogy rájöjjünk, ki használja fel Becalél rabbi hatalmát.
Kálmán figyelmesen hallgatta a történetet, miközben szorgosan jegyzetelte saját kérdéseit. Most, hogy mindkét úr figyelme rá szegeződött, megköszörülte a torkát.
– Több kérdésem is van – jelentette ki aztán.
– Izgatottan várjuk – felelte Sándor úr, aki alig bírta leplezni kíváncsiságát, hogy titkára miként vizsgázik szemfülességből.
– Hogy lehet életre kelteni a szobrokat? Mi a módszer?
– Van egy bonyolult szókapcsolat, pontosan még én sem értem a jelentését – felelte Kohn rabbi. – Ezt írják fel egy papírra, majd a papírt a szobor szájába helyezik.
– Ezzel a papírral lehet irányítani?
– Igen is meg nem is – vette át a szót Sándor úr. – A papírra írt szöveggel sok mindent meg lehet szabni, legfőképp az életre keltett szobor habitusát, habár a character szó pontosabb ebben a helyzetben.
– Character?
– Character. Úgy, mint az ember jelleme.
– Tehát a szobor kap egy parancsot, hogy öljön?
– Vagy védelmezzen. Igen.
– A zsebben talált cetli pedig megmondja, kit kell megölnie?
– Vagy megvédenie. Pontosan.
– Ez varázslat?
– Bizonyos fokig igen, de nem egészen az – mondta Kohn rabbi.
– Hogyan lehet megszűntetni ezt a… varázslatot?
– Na, hogyan? – kérdezett vissza Sándor úr.
– A kiszemelt áldozat halála nem szüntetheti meg. Ha így lenne, az áldozatok mellett ott maradtak volna a szobrok is mozdulatlanul.
A két úr bólintott.
– A halottaknál talált cetli sem befolyásolja, hiszen Sándor úr is elégette a cetlit, a szobor mégis elhagyta a rabbi szobáját.
Sándor úr szája szegletében egy halvány, csibészes mosoly jelent meg.
– Akkor csak a másik papírral lehet összefüggésben. A varázsigéssel. Talán ki kell venni a szájából?
– Bravó, fiatalember! – szólt elismerően a rabbi.
– De az nem lehet – vágta rá szinte azonnal a titkár, mire Sándor úr elégedetten dőlt hátra. – Ha a sárkányunk szétmarcangolta azt a fickót, akkor óhatatlanul is ki kellett esnie a cetlinek a szájából. Ha más nem, akkor a parti szélnek kellett volna lefújnia róla. Akkor viszont nem vonulhatott volna vissza olyan kényelmesen a helyére. Hacsak egyáltalán nem nyitotta ki a száját a támadás közben. Elég nagy karmaik vannak azoknak a szobroknak, elképzelhető, hogy a miénknek elég volt azokat használnia. Ámde akkor a szájában kellett volna lennie a cetlinek, amikor visszatért a rakpartra, a révész pedig nem látott rajta semmi különöset. Egy darab papír a szobor szájában azért elég különleges dolog, nem?
A rabbi és a házigazda egyetértőn bó-lintott.
– A révész megnézte – morfondírozott tovább a titkár. – Akár ki is vehette a cetlit. Ha a gyilkos előtte lefizette…
– Ha ilyesmi történt volna, aligha találjuk életben a révészt tegnap este. Géza bácsi nagy gazember, de a becsületesebb fajtából.
– És ha ő a gyilkos? – kérdezte Kálmán.
– Ha ő lenne a gyilkos, akkor Kohn rabbi aligha talált volna minket életben ma délelőtt.
– Akkor mégiscsak a parti szél vihette el a papirost, amikor a sárkány visszaért a helyére. Azoknak a szobroknak egytől egyig nyitva volt a szája tegnap. Ha addig csukva is tartotta, amint visszatért a helyére, ki kellett nyitnia, a cetli kiesett, a szél felkapta, és elfújta isten tudja hová.
– Igen. Ez egy nagyon valószínű megoldás. De vajon a gyilkosunk van-e annyira gondatlan, hogy a természetre bízza a bizonyíték eltüntetését? – tette fel a kérdést Kohn rabbi.
– Akárhogy is – vette vissza a szót a titkár – a révészt felmenthetjük a gyanú alól. Igaz?
Sándor úr elismerően bólintott.
– Viszont az azon az estén szolgálatban lévő rakparti őrről ugyanez nem mondható el – tette hozzá Sándor úr. – Elvégre ő még sokkal korábban életre kelthette a szobrot, majd elhagyva az őrhelyét találkozhatott az áldozattal, akinek zsebébe csúsztathatta a cetlit, a többi pedig már lezajlott magától.
– Hasonlóképp bárki megtehette ezt, aki aznap a rakparton járt, márpedig aznap olyan sokan voltak, mint soha korábban, ha hihetünk a révész szavainak – tette hozzá Kálmán. – Különben is, honnan tudják olyan biztosan, hogy ez a gyilkos ugyanaz, mint aki korábban is ölt?
Sándor úr fáradtan megdörgölte a szemét:
– Az írásmódja jellegzetesen ugyanaz. Már a második esetnél összehasonlítottuk a megszerzett cetliket, és ugyanazt az írásképet láttuk a harmadik gyilkosságnál talált papíron is.
– Pontosan – vette át a szót a rabbi. – Higgye el, alaposan beleégett az emlékezetünkbe a gyilkos vonalvezetése. Amikor Aurél hadnagy megmutatta a cetlit, kétségem sem volt afelől, hogy ugyanazzal az emberrel van dolgunk.
– Apropó! – fordult a titkár számon kérő tekintettel a rabbihoz. – Hogyhogy maga még életben van?
A férfi láthatóan zavarba jött.
– Ezt hogy érti?
– Ha én lennék a gyilkos, az első sikertelen próbálkozás után még nem adtam volna fel a tervet, hogy megszabadulok magától.
– Látja, ezen én is sokat morfondíroztam. Sőt, miután az a szobor rám törte az ajtót, hónapokig összerezzentem minden furcsa zajra, bárhol is jártam – vallotta be a rabbi. – Szörnyű időszak volt, mondhatom. Szörnyű.
– Azt gyanítom – vette át a szót Sándor úr –, hogy gyilkosunk még soha nem vallott kudarcot korábban; és aki ilyen tudás birtokában van, az joggal érezheti magát legyőzhetetlennek is. Aztán szerintem ő maga is betojt, hogy a rabbi milyen hatalom birtokában lehet, ha még az ő megállíthatatlan támadását is képes volt túlélni. A félelem pedig alaposan szétmarhatja az elbizakodott ember lelkét, hogy a korábbi gőg helyén máris a kétség üsse fel a fejét. Úgy vélem, gyilkosunk akkor merne többet kockáztatni, ha igazán komoly fenyegetést jelentenénk rá. Ezért kell minél óvatosabbnak maradnunk.
– Ezek szerint az, hogy maguk még életben vannak azt is jelenti, hogy egészen eddig nem sikerült igazán a közelébe férkőzniük.
– Sajnos ezzel a lényegre tapintott, Kálmán – értett egyet Sándor úr.
– És akkor mi a terv? – kérdezte a titkár.
– Már azt hittem, nekem kell megkérdeznem – mosolyodott el izgatottan a rabbi.

3

Mialatt Sándor úr felvázolta vendégei előtt az alaposan átgondolt tervét, Bognár tizedes már a harmadik szál cigarettától köhécselt Aurél hadnagy irodájában.
– Nincs egyetlen élő rokona sem? – csodálkozott el a hadnagy.
– Pontosabban nincs ismert élő rokona – felelte a tizedes. – Barna Ágostont sokan ismerik a Kis-diófa utcában, de senki nem tudott róla többet mondani, minthogy egy évvel ezelőtt keveredett a zsidók közé, amikor a Klein Zálogházban titkár lett belőle. Rendes, tisztességes fiatalembernek írták le, de többen gyanítják, hogy keresztény.
– Jól sejtik.
A tizedes felhúzta szemöldökét, mire Aurél hadnagy csak legyintett.
– Legalábbis a felcser – a boncmestert hívták így a háta mögött – szerint zsidó biztosan nem volt.
Bognár bizalmaskodva közelebb hajolt feletteséhez:
– Hadnagy úr! A zsidóknak tényleg levágják?
– Mint a huzat.
– Az egészet? – fintorodott el.
– Épp csak annyit, amennyi esze magának van, tizedes. Inkább szívjon!
És Bognár tizedes kelletlen pofával beleszippantott a cigarettába.
– A zálogházban kérdezősködött? – vonta kérdőre a hadnagy.
– Nem – köhögött. – Kellett volna? Az volt az utasítás, hogy…
– Jól tette, tizedes! Jól tette – nyugtatta meg Aurél. – Holnap majd értesítjük Klein urat, hogy új beosztott után kell néznie. Addig is szóljon át a ravatalba, hogy kezdjék intézni a temetést! Úgy látszik, ez is az államra marad.
Bognár kötelességtudóan felugrott székéből, azonnal elnyomta a félig elszívott cigarettáját, majd sarkait összecsapva kihúzta magát és kinyargalt a szobából. Aurél hadnagy egy darabig még bámulta a kialvóban lévő cigarettából felszálló füstöt, és elégedetten nyugtázta, hogy okos dolog volt a részéről a héber feliratú cetliből arra következtetni, hogy a zsidók közt Barna Ágoston nyomára lelhet.
– Azon azért csodálkozom, hogy senki nem hiányolta még, pedig már két napja halott a fickó – morfondírozott hangosan, majd alaposan belenyomta a cigarettát a hamutartóba, hogy az végleg kialudt.
– Pazarlás – mondta aztán. – A fele még megmaradt.

III. FEJEZET

Budapest, 1894. május 15.

1

Mikor Klein úr belépett az üzletbe, meglepve tapasztalta, hogy a fia, Ádám ült a titkár asztalánál.
– Ma sem jött be? – kérdezte az öreg csodálkozva, mire a fiatalember csak a fejét rázta.
– Megkeressem? Hátha ma otthon találom.
– Maradj! Majd előkerül az a hitvány gazember – mérgelődött Klein úr, mire Ádám visszafordult az asztalhoz, és türelmetlenül dobolni kezdett rajta az ujjaival. Az íróasztal jobb oldalán egy kis mélyedésben hegyesre faragott ceruzák, míg egy másikban a rendszeres használattól már itt-ott megcsorbult hegyű tollszárak hevertek. A tintatartó helye viszont üresen állt.
Klein úr helyet foglalt az üzlet pultja mögött és az egyik fiókból kiemelte az évek során bekoszolódott apró rongyát, amit kiterített maga elé. Ezután kinyitotta az egyik kulcsra zárt szekrényt, kiemelt belőle egy kisebb dobozkát, amiben különféle, még fel nem címkézett ékszereket tartott, majd nagyítóját a szemére helyezve pontban nyolc órakor megkezdte a munkát.
Az öregnek mindig is jó szeme volt az ékszerekhez, és roppantmód örült, valahányszor az ügyfelei ilyen csecsebecséket akartak becserélni készpénzre. De még ennél is jobban örült, amikor valaki nem tudta kiváltani a zálogot, így Klein úr jókora haszonnal adhatott túl karikagyűrűkön, több generáción át őrizgetett függőkön, medálokon, melltűkön. Mindközül a fülbevalókat szerette a legjobban, mert azokra nagyobb volt a kereslet, mint az összes többire együttvéve. Ennek a teli doboznak is tegnap járt le a foglalása, így ma már gond nélkül lajstromba veheti a benne található kincseket; habár lélekben már fel volt készülve, hogy a tulajdonos bármikor betoppanhat, hogy kikönyörögjön egy kis haladékot az öregtől, amit ő készséggel meg is fog adni a korábban aláírt szerződésben rögzített késedelmi kamat megszámításával. No, lám csak! Csupán ez a kis madarat ábrázoló medalion megér két forintot, ő pedig az egész dobozért mindössze harmincat fizetett. Klein úr a jó üzlet édes ízére mohón megnyalta a szája szélét.
A Klein Zálogház egy kis előtérből állt, ahol az öreg zsidó ücsörgött a pultja mögött naphosszat, és vagy az ékszereket vizsgálta, vagy az üzleteket kötötte. Egy koszos, ódivatú függönnyel elválasztott hátsó szoba tartozott még a helyiséghez, ahol a titkár foglalt helyet, már amikor épp dolgozott.
Nem sokkal negyed kilenc után Ádám kilépett a függöny mögül, és unott arccal apja elé állt:
– Én azért csak felkeresném otthon.
– Semmi szükség rá – felelte mogorván az apja. – Ha nem akar bejönni, akkor nem jön be. Majd levonom a béréből. Te meg ülj csak vissza ahhoz az asztalhoz, és dolgozz!
– De mi van, ha történt vele valami?
Klein úr levette a szemüvegét, és mérges tekintettel nézett a fia szemébe:
– Azt hiszed, be tudsz csapni? Azt hiszed, nem tudom, hogy fikarcnyit sem érdekel Barna Ágoston sorsa? Csak ki akarod húzni magad a munka alól, mert a végén kiderül, mennyire nem értesz a számokhoz. De meg kell tanulnod, és meg is fogod tanulni. Vagy hogyan akarod továbbvinni az üzletet, mi? Mihez kezdesz vele, ha megöröklöd, és még összeadni sem tudsz, mi?
Ádám dühösen, összeszorított ajkakkal állta apja szidalmát.
– Úgyhogy tünés vissza az asztal mögé! – zárta le Klein úr a beszélgetést, mire a fiatalember szó nélkül eltűnt a függöny mögött. Odabent aztán levette a polcról az egyik puhaborítású kötetet, aminek lapjain Ágoston vezette a könyvelést. A címkéjén nagy betűkkel ez állt: BEVÉTELEZÉS; és alatta kisebb írással: nyittatott az 1894-i esztendő első hó elsején. Alig lapozott benne kettőt, amikor kinyílt az üzlet ajtaja, és két pár kopogó sarkú cipő lépett a helyiségbe.
– Jó napot – köszönt egy ismeretlen, öblösebb hang.
– Jó napot – felelte Klein úr.
– Ugye ez a Klein Zálogüzlet? Csak mert nem láttam odakint cégtáblát.
Az idegen hallhatóan zavarban volt.
– Nincs kint a cégtábla?
– Nincs.
– Azok a zsiványok megint lelopták. Észre se vettem – válaszolt az öreg zsidó fesztelenül.
Ádám persze tudta, hogy soha nem készült cégtábla az üzlethez, mert az apja szerint felesleges pénzkidobás lenne. Aki akarja, megtalálja őket, és a virágzó bolt láttán semmi ok kételkedni ezen hitében.
– Ön Klein Móric? – kérdezte az idegen hang, mire Ádám is odalépett a függönyhöz, és kilesett az egyik molyrágta lyukon. Egy magasabb, idősebb, borotvált arcú férfi állt a pult előtt, mögötte egy valamivel alacsonyabb, uniformist viselő, vékony fiatalember nézelődött a falra kiaggatott különféle műtárgyak körül.
– Én vagyok. És az urak?
– A nevem Kardos Aurél – felelte a férfi. – Hadnagy vagyok az V. kerületi rendőrségnél.
– Hadnagy – mondta az öreg gyanakodva.
– Igen.
– Az sosem jó hír, ha rendőrök járnak az utcánkban – nézett hátra jelentőségteljesen a függöny felé, majd visszafordult vendégeihez. – Önnek miben segíthetek, hadnagy úr?
– Úgy tudjuk, Barna Ágoston az ön alkalmazásában áll.
– Ez így igaz. A titkárom. De ha őt keresik, elmondhatom, hogy tegnap nem jött be dolgozni. És ahogy látom, ma sem fog – ráncolta a szemöldökét a vén zsidó. – Mit követett el? – kérdezte némi szünet után.
– Meghalt – vágta rá a hadnagy szenvtelenül.
Klein Móric szemei először elkerekedtek, majd összeszűkültek.
– Ez sok mindent megmagyaráz – morfondírozott félhangosan.
Ádám jól tudta, hogy apja magában már az új, kellemetlen helyzetet elemezte, vajon miként jöhetne ki viszonylag kevés ráfizetéssel a dologból. Jó és megbízható titkárt ugyanis nagyon nehéz találni manapság. Legalább két-három hét el fog telni, mire valaki munkába állhat, ami több heti késedelmet fog jelenteni a könyvelésben, aminek ledolgozásáért az új alkalmazott biztosan magas árat fog szabni.
– Feltételezem, – fordult ismét Klein úr a rendőrökhöz – hogy nem csak azért jöttek, hogy közöljék velem ezt a szörnyű hírt.
– Valóban nem – felelte a hadnagy. – Szeretnénk néhány kérdést feltenni a titkárával kapcsolatban.
– Parancsoljon!
– Mióta állt az ön alkalmazásában?
– Tavaly március hatodikától.
– Így emlékszik?
– Minden alkalmazottam itt töltött napjára emlékszem. Arra is, mennyi bért fizettem ki nekik azokra a napokra.
– Mégis mióta vezeti ezt a zálogüzletet?
– Idestova harminc éve.
– És minden alkalmazottjára emlékszik harminc évre visszamenőleg?
– Bizony – húzta ki magát büszkén a férfi.
– Igazán irigylésre méltó memóriája van.
– Köszönöm.
– Azt vajon tudja-e, mivel foglalkozott Barna úr, mielőtt elszegődött magához?
– Bevallom őszintén, fogalmam sincs róla.
– Azt sem, hogy hol élt? Hogy kik a szülei? Hogy kit értesíthetnénk a haláláról? Ki intézkedne a temetéséről? Bárminemű információ nagy segítséget jelentene.
– Tudja, hadnagy úr, Ágoston csendes fickó volt; amolyan magába forduló típus. Nem igen beszélt a múltjáról. Sőt, azt már az első találkozásunkkor kijelentette, hogy nem szereti, ha ilyesmiről faggatják.
– Megbocsásson, de akkor hogy merte felvenni teljesen ismeretlenül?
– Györgyey bárótól hozott ajánlást.
A hadnagy erre lebecsmérlő tekintettel szisszent egyet.
– De az hamis volt – folytatta az öreg. – Tudom, mert két hét múltán utánajártam a dolognak; és képzeljék, a báró még csak nem is hallott a fickóról korábban.
A két rendőr összenézett.
– Akkor újra megkérdezném – kezdte a hadnagy, de Klein úr félbeszakította.
– Szükségtelen. Két hét alatt ez a fickó úgy rendbe vágta a könyvelést, hogy évekre visszamenőleg kitisztázott minden ügyletet, ami a korábbi titkáraimnak nehezére esett. Tudom, mert én magam ellenőriztem vissza a számokat esténként, miután Ágoston hazament. Semmi nem hibádzott, tudják? Semmi. Na, mármost ha az ember ilyen kincsre bukkan, azt nem kótyavetyéli el holmi hamis ajánlások miatt.
– Értem – mondta a hadnagy, majd némi szünet után hozzátette. – Pontosan hol dolgozott Barna úr?
– Itt mögöttem a hátsó szobában – mutatott a függöny felé.
– Nem bánja, ha körbenézünk? Hátha találunk valami feljegyzést, levelet, bármit, ami elvezethet a rokonaihoz.
– Természetesen.
Klein úr elhúzta a függönyt.
– Bocsássanak meg, elfelejtettem bemutatni a fiamat – mentegetőzött.
– Klein Ádám – nyújtott kezet a fiú erőltetett mosollyal az arcán.
– Kardos Aurél hadnagy – vágta rá a rendőr, de nem viszonozta a kézfogást. – Szóval itt dolgozott?
– Igen – válaszolt Klein úr.
– Elég sötét. Sehol egy ablak – járta körbe a szobát a hadnagy. – Aligha érezheti jól magát egy fiatalember ebben a kis zugban.
– Nos, megkapta érte a bérét – válaszolt sértődötten az öreg.
– Bocsásson meg! Nem akartam tolakodó lenni – mondta egyhangúan a rendőr.
A tizedes közben leemelte a polcon sorakozó könyvek egyikét.
– Ha kérhetem, ne keverje őket össze – szólt rá Klein úr, mire a tiszt kérdőn felvonta szemöldökét, mint aki kikéri magának az utasítgatást. Felelni viszont nem felelt semmit. Két-három perc után, mikor az öreg zsidó megunta a rendőrök tevékenységének bámulását, mentegetőzve törte meg a csendet:
– Ha nem bánják, én visszamennék a pult mögé. Tudják, az üzletet a halál sem akasztja meg.
Mivel választ nem kapott, Ádámot is elvezetve magukra hagyta a rendőröket. A főkönyvek, a bevételek és kiadások könyvei nem tartalmaztak egyetlen értékelhető nyomot sem, ami Barna Ágoston múltjához kapcsolódott volna. Az íróasztal fiókjai üres levélpapírokkal, használt vagy épp bontatlan tintatartókkal voltak tele, és a rendőrök ott sem akadtak semmi használható nyomra. Idővel mindketten kiléptek a szobából, majd megálltak a kis kincses ládája tartalmát vizsgálgató férfi előtt.
– Nos? Találtak valamit? – kérdezte kíváncsian Klein úr.
– Sajnos nem – felelte a hadnagy. – Meg tudná adni Ágoston pontos lakcímét? Hátha ott több mindent találunk.
– Természetesen! – mondta az öreg. – Klauzál utca ötvenkettő, harmadik emelet hármas ajtó.
A hadnagy szája egy pillanatra tátva maradt, majd kissé mérgesen a tizedes felé fordult.
– Felírta?
A férfi bólintott.
– Köszönöm! – nézett mélyen a zsidó szemébe.
– Nem tesz semmit.
– Azt nem tudja esetleg, hogy a lakást bérelte, vagy a sajátja volt-e?
– Bérelte. Méghozzá jutányos áron. Pontosabban a rendelkezésére bocsátottam, mint szolgálati lakást, és mindössze a bérleti díj felét vontam le a havi béréből.
– Tehát maguké a lakás?
– Igen.
– Értem – vakarta meg a fejét a hadnagy. – Esetleg van arra mód, hogy megtekintsük, hátha ott több nyomra bukkanunk?
– Nincs semmi akadálya. Ádám biztos szívesen elkíséri önöket.
Ádám megvonta a vállát. Neki mindegy volt, épp hol tölti el az idejét.
– Akár már most is indulhatnak – jegyezte meg alig hallható sürgetéssel Klein úr. – A fiamnál van kulcs a lakáshoz.
A hadnagy megértette a célzást, feltette kalapját, és intett a tizedesnek, hogy ideje távozniuk. Az ajtóból aztán még visszafordult, és a pulthoz lépett.
– Mondja csak – kezdte bizalmaskodó hangon. – Van valaki, akivel Barna úr mostanában jó kapcsolatot ápolt? Tudja, bárki, aki a hozzátartozója lehet? Feleség, menyasszony, bárki.
A tizedes figyelmét nem kerülte el, ahogy Ádám ajka undorodva lebiggyedt a kérdés hallatán.
– Vicuskával – vágta rá az öreg. – A velünk szomszédos pék lányával.
– Itt, mellettünk? – kérdezte meglepődve a hadnagy.
– Igen – bólintott Klein úr. – Őszintén szólva nem tudni, mi lehetett köztük, de szombaton úgy tűnt, nagyon össze vannak melegedve.
– Szombaton? – csillant fel a hadnagy szeme. – Maga találkozott Ágostonnal szombaton?
– Persze. A családommal mi is kimentünk megnézni a felvonulást, aztán lesétáltunk a partra, ahol teljesen véletlenül beléjük botlottunk.
– Értem – nyugtázta a rendőr.
– Mondja csak, mi történt Ágostonnal tulajdonképpen?
– Balesetet szenvedett. Semmi különleges.
Klein úr arcán csalódottság szaladt át. Rövid csend után a hadnagy végül megköszönte a segítséget, kezet fogott az öreggel, és Ádám, valamint a tizedes társaságában elhagyta a Klein Zálogüzletet. Odakint frissen sütött zsemle csalogató illata csapta meg a távozók orrát.
Vicuskáék péksége előtt egészen hosszú sor állt már az utcán, a várakozók pedig kíváncsian bámulták, vagy épp gyanakodva mérték végig a két rendőrt. A hátuk mögött már megkezdődött a sugdolózás, és mindenki találgatni próbálta, mit kereshet Klein úr fia az egyenruhások társaságában. Az idősebb rendőr bepillantott a pékségbe, és felhúzott szemöldökkel mérte végig a pult mögött álló leányt. A fiatalabb tiszt elismerően füttyentett egyet. Nem csoda, hogy Barna Ágoston kiszemelte magának ezt a fehérnépet.
A lakáshoz vezető út néma sétával telt, és már kétutcányira jártak a Klein-üzlettől, amikor a hadnagy végre megszólalt:
– Mondja csak, Ádám, maga jóban volt Ágostonnal?
Ádám szája megrándult.
– Nem volt semmi bajunk egymással – felelte aztán szenvtelenül.
– De nem is kedvelte különösebben – jegyezte meg a rendőr.
– Azt valóban nem mondhatom, hogy kebelbarátok lettünk volna – nevetett fel gúnyosan a fiú.
– Örül annak, hogy meghalt?
Ádám gyanakvó tekintettel nézett a rendőr szemébe, és jó darabig nem is válaszolt a kérdésre. Végül:
– Őszintén? Igen. Örülök.
– Miért? A pék lánya miatt?
Ádám önkéntelenül is elpirult.
– Azért is.
– És még?
– Tudják, én sosem értettem úgy a számtanhoz, ahogy apám szerette volna. Soha nem is érdekelt különösebben az üzlet. De Ágoston…
– Ő nem így volt vele?
– Látniuk kellett volna. Szinte itta apám szavait. Láttam rajta, hogy minden csínját-bínját el akarta sajátítani az üzletnek. Apám ezt persze nem vette észre, vagy ha igen, az sem érdekelte különösebben. Számára Ágoston csak egy megbízható alkalmazott volt, semmi több. Ellenben örömmel példálózott vele, valahányszor az én rátermettségemen köszörülte a nyelvét. Azt hiszem, az apám csalódott bennem, sőt, néha kifejezetten úgy érzem, szégyenkezik miattam.
– Mennyire ismerte Ágostont?
– Néha elcsevegtünk erről-arról. Gyakran kérdezgetett az emberekről, akik betértek az üzletbe. Mintha mindegyikről mindent tudni akart volna. De ahogy apám is mondta, Ágoston távolságtartó volt. Nem mintha egyáltalán barátkozni akartam volna vele.
– Értem.
Nem sokkal később már mindhárman Ágoston lakásának ajtajában álltak. Ádámnak feltűnt, hogy a hadnagy meglehetősen fújtat és nehezen kap levegőt.
– Itt vagyunk – mondta, miután kinyitotta az ajtót.
A két rendőr elé egy hanyagul berendezett lakás képe tárult. Az előtéri folyosóról egy kisebb és egy nagyobb szoba nyílt, és mindegyikből nyílt egy ajtó a konyhába, így az egész helyiség körbejárható volt. A falakon régi festmények, keretezett családi fotográfiák és divatos domborműképek függtek szabálytalan rendszerben. A bútorok legalább negyven-ötven évesek lehettek, de mindegyik megkímélt, kiváló állapotú volt.
– Nem bánja, ha…? – mutatott a szoba felé a hadnagy.
– Nem. Persze – felelte Ádám, és mialatt a rendőrök odabent vizsgálódtak, ő átsétált a konyhába, ahol leült az étkezőasztalhoz.
– Mondja csak, mindig is maguké volt ez a lakás? – kiáltott kiváratlanul a hadnagy a szobából. Ádám engedelmesen válaszolt:
– Nem. Úgy nyolc-kilenc éve vehettük meg.
– De maguk sosem laktak itt, ugye?
– Apám mindig is a titkárai számára tartotta fenn. Ha valaha el is jöttünk látogatóba, alkalmanként öt-tíz percnél többet soha nem töltöttünk itt.
Mivel több kérdés nem érkezett, Ádám némán ücsörgött tovább, és néhány perc elteltével már ujjaival dobolt az asztalon türelmetlenül. Fél óra múlva, miután mindkét rendőr mindkét szobát és a konyhát is átvizsgálta, a hadnagy csalódott tekintettel a fiú felé fordult:
– Azt hiszem, mehetünk.
– Találtak bármit is?
– Semmi érdemlegeset – felelte a hadnagy, majd megindult a bejárat felé. – Indulunk, tizedes!
Kilépve az ajtón aztán Ádámhoz fordult:
– Ha nem bánja, visszakísérnénk, hátha a pék leányával több szerencsénk lesz.
A fiatalember egy heveny vállrándítással válaszolt, majd engedelmesen kulcsra zárta a lakást, és hazaindult a két rendőr társaságában. Mire a pékséghez értek, Vicuska helyett már az apját találták a pult mögött. Közben a várakozók és járókelők közti csevejből ki-kihallatszódott Barna Ágoston neve. Érezhetően felbolydult az élet a frissen szárnyra kapott hírek nyomán.
– Hátul van a kemencéknél – mondta mérgesen Gyula bácsi, a pék, mikor a két férfi belépett az üzletébe. – Ott bőg amiatt a senkiházi miatt.
Rettentő hőség uralkodott a hátsó helyiségben, ahol két kemencében sültek a cipók, zsemlék, perecek. Vicuska az ajtó mellett egy kis sámlin zokogott, arcát a kötényébe temetve. Csak mikor a hadnagy ráköszönt, akkor pillantott fel a két rendőrre.
– Fogadja részvétünket – mondta a tizedes együtt érző buzgalommal, mire a lány szomorú kedvességgel bólintott. A hadnagy azonban felhúzott szemöldökkel meredt a tisztre, aki mentegetőzés gyanánt megvonta vállát.
– Bocsássa meg, hogy így magára törünk – fordult aztán a rangidős rendőr Vicuskához.
– Semmi baj – törölgette könnyeit a lány. Láthatóan próbálta összeszedni a tartását. – Mi… mi történt Ágostonnal?
– Baleset érte.
– De hogyan?
– Elütötte egy konflis – válaszolta rezzenéstelen arccal a hadnagy.
– Egy konflis? – bőgte el magát a lány.
– Ha nem bánja, feltennénk önnek néhány kérdést Ágoston úrral kapcsolatban. Tudja, fontos lenne kiderítenünk, hogy hol él a családja, vannak-e közelebbi rokonai, akiket értesíthetünk, és akik rendelkezhetnek a temetésről.
– Igen. Persze – felelte szipogva, de hangjában némi habozás bujkált.
– Tudna javasolni egy nyugodt helyet, ahol nincs ennyi ember, és… nincs ennyire meleg? – törölte meg izzadt arcát a hadnagy.
– Persze. Persze. Fent lakunk az emeleten – állt fel a lány elcsigázottan. – Ott tudunk nyugodtan beszélgetni. Habár édesanya és a nagymama otthon vannak.
– Annyi baj legyen – legyintett a rendőr, majd türelmetlenül kifordult az ajtón.
A bolthelyiségben a pék goromba szavai fogadták:
– Na, végre már! Maguk miatt nem tudnak bejutni a kuncsaftok.
– Inkább a kíváncsiskodók miatt – szólta le a rendőr, majd köszönés nélkül távozott a pékségből. Az utcán állók csalódottan engedtek neki utat. Arra számítottak, hogy valami izgalmas dolgot fognak látni vagy hallani, de egyik vágyuk sem teljesült. Mígnem a fiatalabb tiszt mögött, kisírt szemekkel megjelent Vicuska; erre aztán kezdődött a találgatás, hogy hova vihetik a lányt, mit akarhatnak tőle, amire egyre több megfejtés érkezett a fantáziadúsabb polgárok részéről. Hiába, ha egyszer az utca felbolydul…

2

Mindeközben a rendőrségen Bognár tizedes egy teáskészletet egyensúlyozott a kezében lévő tálcán. Először a rabbit kínálta, aki leemelt egy csorba fülű csészét, majd megtöltötte a forró itallal, ezután pedig Aurél hadnagy is kimérte a maga teáját. A rabbi két cukorral itta, a hadnagy eggyel sem, mert a felesége megtiltotta, miután az orvosa figyelmeztette, hogy a gyakori rosszullétei oka a cigaretta és az édes dolgok túlzott fogyasztása is lehet.
– Kíváncsi vagyok, Kristófék mire jutnak az üggyel – mondta Aurél, majd fintorogva belekortyolt a csészébe. – A fene se bírja így meginni – tette le aztán dühösen a tálcára.
Sándor úr, Kálmán és Kohn rabbi még tegnap délután eljöttek Aurél hadnagyhoz, hogy elmondjanak mindent, amit az ügyről tudnak; és ami még fontosabb: engedélyt kérjenek a rendőrtől, hogy Sándor úr és titkára Aurél és egy másik tiszt álcájába bújva nyomozásba foghassanak.
Mivel a hadnagy hallott már ennél furcsább dolgot is Sándor úr szájából, ezért – némi győzködés után, de végül – kötélnek állt.
– Nagyon remélem, hogy nagyobb sikerrel járnak, mint legutóbb. Tudja, hadnagy úr, ez a nyomozás már tíz éve tart – fejtegette a rabbi.
– Sejthettem volna abból a nyavalyás cetliből, hogy végül annál a kurafinál lesz a megoldás kulcsa – morfondírozott a hadnagy, majd mosolyogva hozzátette:
– Mindazonáltal már azért megérte a dolog, hogy láthattam a híres Sándor Kristófot megberetválkozva.
– Örülök, hogy ilyen könnyedén átadta a nyomozást Sándor úrnak és a titkárának. Bevallom, nem számítottam a beleegyezésére – mondta elismerően a rabbi.
– Mit tehettem volna? Nem ismerem olyan régóta Kristófot, de azt már megtanultam, hogy ha azt mondja, valamiben okvetlenül neki kell eljárnia, akkor nekem engednem kell.
– Még akkor is, ha törvénytelen dolog rendőrnek kiadniuk magukat?
– Sosem fog kiderülni a turpisság. Ha pedig mégis, ugyan ki fogja őket felelősségre vonni? Én biztosan nem.
– Ugye tudja, hogy Sándor úr óriási veszélytől mentette meg? Ha esetleg elkezd kérdezősködni a cetliről, könnyen az életébe kerülhetne a dolog.
– Efelől semmi kétségem. Ugyanakkor viszont sajnálnám, ha Kristófnak valami baja történne.
– Ne aggódjon. Az ön álcájában tudni fogja, milyen kérdéseket tegyen fel, hogy végül megtalálja az elkövetőt, de közben biztonságos távolságot is tartson.
– Ó, emiatt nem aggódom. Amiatt már sokkal inkább, hogy mi lesz, ha megtalálják a tettest.
– Ezt nem értem – ráncolta homlokát a rabbi, és még Bognár tizedes is kíváncsian nézett felettesére.
– Tegyük fel, hogy nem kapják el. Ez esetben a korona saját pénzén eltemeti Barna Ágostont, mi lezárjuk az ügyet megoldatlanul, maguk pedig várják majd, hogy a gyilkos ismét lecsapjon. Ezzel szemben, ha Kristóf sikerrel jár, lesz egy gyilkosunk, akit nem fogunk tudni kivégeztetni. Elvégre melyik bíróság ítélne el manapság bárkit is varázslásért? Nem. Azt hiszem, az emberünket nem fogjuk tudni felelősségre vonni, és így már nem tudok annyira derülátó lenni.
– De ha kiderül – kezdte a rabbi –, hogy ki irányítja a szobrokat – itt Bognár tizedes elfojtott egy nevetést –, akkor talán az illető is visszafogja magát, és soha többé nem fogja használni a birtokában lévő tudást.
Aurél nem vitatkozott. Ha csak ennyit sikerül elérni, akkor talán Kristóf nem vállal felesleges kockázatot a nyomozással.
– Tudja, mi a vicces a jelen helyzetben? – kérdezte a rabbi némi szünet után.
– Az élő szobrokon kívül? – kérdezte Bognár tizedes mosolyogva, majd miután szembesült felettese szúrós tekintetével, meghunyászkodva lehajtotta fejét. – Bocsánat. Megfeledkeztem magamról.
– Mondja! – fordult Aurél a rabbihoz.
– A tettes mindig megbújik az általa irányított szobor árnyékában. Ez is a harcnak egyfajta módszere. De most emberére talált, mert ön, hadnagy úr, ugyanezt a harcmodort választotta, amikor Sándor urat elküldte nyomozni a maga álarcában.
– Érdekes gondolat – tűnődött Aurél.
– Számomra – folytatta a rabbi – külső szemlélő számára olyan ez, mintha egy sakkjátszmát követnék, ahol a két ellenfél csatája egy táblán dől el, és a harcot a figurák vívják meg helyettük. Maga pedig, mint egy igazi hadvezér vesz részt ebben a nyomozásban.
– Meglehet. Valóban – dőlt hátra a hadnagy, és elmerengve figyelte a rabbit. Nem is olyan mihaszna fickó ez – gondolta magában.
Mialatt Aurél a hadvezér büszke szerepébe belefelejtkezve szürcsölte a teáját, a tizedes szemöldökét ráncolva bámult maga elé. Gondolataiból a rabbi térítette magához:
– Zavarja valami, tizedes?
Bognár kérdőn nézett a férfire:
– Csak azt nem értem, önnek mi a szerepe ebben a játékban.
A rabbi cinkos mosollyal válaszolt:
– Egyelőre annyi, hogy várjam a megfelelő pillanatot, amikor színpadra léphetek.
– És az mikor lesz?
– Ha tudnám, nem ülnék itt ilyen nyugalomban – mosolygott magabiztosan. – Amint Sándor úr jelez, eljön az én időm is.
– Csak tudjon még jelezni – tette hozzá a hadnagy, és némi aggodalommal az arcán letette az üres csészét az asztalra.

3

Sándor úr lihegve ért fel Vicuskáék harmadik emeleti lakásához. Oldalában hevesen lüktetett a fájdalom, és ahogy benyúlt a gombok közt a zubbonya alá, érezte, hogy a kardvágta sebet borító kötés megint átnedvesedett.
Már megint vérzek – gondolta magában elkedvetlenedve.
Kálmán észrevette rajta, hogy baj van, ezért halkan megkérdezte:
– Hazamegyünk?
– Fenéket. Nincs most időnk ilyesmire.
Vicuska belépett a lakásba, ahol sírva borult édesanyja vállára. Mialatt szipogva panaszolta Ágoston halála miatt érzett bánatát, egy hátsó helyiségből előtűnt a nagyanyja.
– Mi történt, kisgidám? – kérdezte az öregasszony, akinek Vicuska újra előadta az Ágostonnal történteket. A nő gyöngéden átkarolta a lányt, és úgy vigasztalta unokáját, de arcán nem látszódott őszinte szomorúság.
Sándor úr most végigmérte mindhárom nőt, és megállapította, hogy tagadhatatlan a hasonlóság köztük. Mintha egyazon asszonyt három különböző korszakában látná egyszerre. Az idős hölgy kifogástalan, fekete ruhát viselt, míg Vicuska anyja egy barackszínűt, ami jól kiemelte pirospozsgás, kerekded arcát. A nő már legalább negyven lehetett, de alig tűnt harminc-harmincöt esztendősnek, és mikor Sándor úrra nézett, a férfit egy pillanat alatt elöntötte a vágy.
A fene abba a pékbe! Hogy az ördögbe lehet egy ilyen goromba fickónak ilyen szép felesége? – kérdezte magában.
A szemeiben megcsillanó tűzre azonban a nő is azonnal felfigyelt, amire részéről egy rideg, megvető pillantás lett a válasz.
– Az urak – mutatott Vicuska a két egyenruhásra – rendőrök.
– Azt látom – mondta az anyja. – De mit akarnak?
– Ha megbocsát – lépett közelebb Sándor úr. – Kardos Aurél hadnagy vagyok az V. kerületi rendőrségtől.
És átnyújtott egy névjegyet.
– Az úr Bognár tizedes – mutatott aztán Kálmánra. – Azért jöttünk, hogy Barna Ágoston felől érdeklődjünk. És itt – nézett körbe a lakásban – sokkal kellemesebb, mint odalent a kemencék mellett.
– Meghiszem azt – szólt Vicuska nagyanyja, aki mosolyogva lépett közelebb a férfiakhoz. Sándor urat kirázta a hideg, amikor felfedezte az öregasszony szemében ugyanazt a pillantást, amivel ő illette a lányát. – Meleg lehet ez a fess uniformis. Na, jöjjenek csak beljebb!
Sándor úrnak nem kellett kétszer mondani, és néhány percnyi kölcsönös udvariaskodás után végre leülhetett egy kárpitozott székre az ebédlőben.
– Szép lakás – nézett körbe. – Azt hiszem pályát tévesztettem, és inkább péknek kellett volna mennem.
– Na, hiszen! – horkant fel az öregasszony.
– Ha a vejemen múlt volna, itt semmi nem lenne.
Vicuska anyja szégyenkezve lehajtotta a fejét. Láthatóan amúgy is kerülte Sándor úr tekintetét, amit a férfi egyfajta diadalként élt meg.
– Ez a lakás is az enyém. A gyerekek csak ideköltöztek – simította végig a nagymama a hímzett asztalterítőt.
– Mama! – szólalt meg hirtelen Vicuska anyja. – Az urak nem azért vannak itt, hogy a mi dolgaink után érdeklődjenek.
– Igaz is – mondta Sándor úr, majd Vicuskához fordult. – Ahogy említettem volt, Barna Ágostonnak ez idáig nem sikerült fellelnünk egyetlen rokonát sem. Valójában azt sem tudjuk, honnan származhatott, így senkit nem tudunk értesíteni a tragédiáról sem. Azonkívül a temetésről is gondoskodnia kell valakinek.
– Igen, igen – nyugtázta a nagymama. – Micsoda szörnyűség. Ilyen fiatalon! Na, ne sírj, aranyom, ne sírj!
Miután Vicuska legyőzte a rátörő zokogás újabb hullámát, Sándor úr folytatta:
– Abban bíztam, hogy ön talán tud valami közelebbit mondani róla. Úgy hallottuk, közel álltak egymáshoz. Mesélt esetleg a múltjáról? Vagy, hogy mit keresett éppen ezen a környéken?
A lány szipogva a szemeit törölgette, majd előbb az anyjára, aztán a nagyanyjára pillantott.
– Egy férfit – mondta végül mélyen Sándor úr szemeibe nézve.
– Hogy mondja?
– Egy férfit keresett. Azért jött ide dolgozni, mert meg akart találni valakit.
– Miért?
– Hogy bosszút álljon.
– Bosszút?
– Igen.
– Kisasszony! Úgy látom, ön többet tud Barna Ágostonról, mint az egész kerület együttvéve. Meséljen, kérem!
– Ágoston annyit mondott, hogy néhány évvel ezelőtt megölték a kishúgát. Egyszer mesélte csak el a történetet, így nem emlékszem minden részletre pontosan, de valami olyasmi történt, hogy a lányt elrabolta néhány fickó, akik aztán mindenféle szörnyű dolgot műveltek vele, aztán otthagyták meghalni.
– Gyalázat! – csattant fel a nagymama.
– A három tettesből kettőt elkaptak, de a harmadik még azon az éjjelen elmenekült. Az egész vármegye kereste, mégsem sikerült kézre keríteni. Egy idő után már nem is törték magukat a csendőrök. Elégtétel volt mindenkinek, hogy az a kettő kötélre került. Csak Ágoston nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Tudják, nagyon szerette a kishúgát. Egyszer egy éjszakán át virrasztott az anyjával együtt a lány ágya mellett, amikor azt elkapta a tüdővész. Órákon át imádkoztak, hogy túlélje azt az éjszakát.
Némi szünet után még hozzátette:
– Ágoston nagyon jó ember volt.
Vicuska most nem sírt, de vonásai határozottan megerősödtek, és ha korábban kis szeleburdi fruskának is tűnt, tekintetében most érett komolyság tükröződött. Anyja a kezeit tördelve bámult maga elé, míg nagyanyja rosszallóan csóválta a fejét a hallottak nyomán.
– Folytassa, kérem! – törte meg Sándor úr a hirtelen jött csöndet.
– Sokáig nem akadt a fickó nyomára, mígnem úgy másfél éve megtudta, hogy az illető itt él ezen a környéken. De Ágoston emlékei viszont addigra annyira megkoptak, hogy nem volt benne biztos, hogy felismerné a férfit. Ezért legjobbnak látta, ha itt áll munkába, és lassan megismeri az ittenieket egyenként, hogy alkalomadtán bosszút állhasson.
– Gondolom nem sikerült megtalálnia az illetőt – állapította meg Sándor úr.
– Nem – felelte Vicuska.
– Értem. A történet tiszta, már csak azt nem tudom, hogy Barna Ágoston honnan származott.
A lány tétován nézett Sándor úr szemébe, majd megcsóválta a fejét:
– Próbálok visszaemlékezni, de nem rémlik, hogy valaha említette volna.
– Értem – nyugtázta a férfi. – Mondja csak, tulajdonképpen milyen viszonyban álltak egymással?
Vicuska zavartan nézett hol az anyjára, hol a nagyanyjára, akik őszinte kíváncsisággal néztek vissza rá. Sándor úr szinte azonnal felismerte a helyzetet:
– Bocsásson meg! Máshogy kérdezem. Mikor árulta el önnek ezeket?
– Szombaton – vágta rá a lány.
– Szombaton? – kérdezte az anyja és Sándor úr szinte egyszerre.
A lány erre lesütötte a szemét:
– Igen. Szombaton délután találkoztunk a korzón, és…
A hangja elcsuklott. Sándor úr nem tudta nem észrevenni az anya szemrehányó pillantását.
– Szóval sokat beszélgettünk aznap – folytatta Vicuska. – Már alkonyulni kezdett, amikor beültetett egy fiákerbe, és hazaküldetett. Akkor mesélte el ezt a történetet is.
Itt már nem bírta tovább és elsírta magát, mire Kálmán szíve is összeszorult a sajnálattól. Szegény lány. A halála előtt talán ő volt az utolsó, aki életben láthatta a férfit – gondolta magában.
– Amikor együtt andalogtak a korzón – szólalt meg aztán hirtelen –, nem találkoztak valakivel, akit Ágoston ismerhetett?
Sándor úrnak elkerekedtek a szemei a kérdés hallatán, de nem szólt semmit. Vicuska megtörölte az orrát.
– Nem. Csak Eszter néniékkel találkoztunk.
– Eszter néni? – kérdezte Sándor úr.
– Klein úr felesége – válaszolt az anya.
– Ott volt az egész család?
– Igen – felelte Vicuska. – De ők hamar továbbálltak. Alig tartott az egész találkozó öt percig.
– Önök is kint voltak a felvonuláson? – fordult Sándor úr Garami asszonyhoz.
– Nem. Nekem fájt a fejem, így itthon maradtam. Az uram meg aznap is dolgozott, mert a tömeg miatt nagy volt a forgalom a mi utcánkban is.
– És a kedves nagymama? – érdeklődött a férfi.
– Ejnye, hadnagy úr! Miért kell ezt a nagymamát így kihangsúlyozni?
– Ezer bocsánat – nyögte Sándor úr. – Tehát? Kegyed is kint volt a felvonuláson?
– Ó, szerettem volna, de tudja, nem bírom én már a tömeget. No, meg igazi kísérőm sem akadt, tehát inkább itthon maradtam.
– De miért fontos ez? – kérdezte Vicuska értetlenkedő arccal.
– Nem az – szisszent fel hirtelen Sándor úr, és az oldalához kapott.
– Valami baj van? – csillant fel a nagymama szeme.
– Nem érdekes, nem érdekes – legyintett a férfi erőltetett mosollyal az arcán.
– Derékfájás? Arra van kiváló írem – pattant fel fiatalos lendülettel az öregasszony.
– Azt látom. De igazán hagyja csak! Tényleg semmiség – próbálta leinteni a nőt, de az, mint a szélvész, már el is tűnt szobája ajtaja mögött.
A férfi ezután újra Vicuska felé fordult:
– Ha szabad megkérdeznem, hogyhogy Ágoston elmesélte élete történetét? Amennyire tudom, nagyon zárkózott ember volt.
– Igen – jött megint zavarba a lány, és láthatóan félszeg pillantásokat vetett az anyjára, aki számon kérő arccal várta a válaszát. – Zárkózott volt. De szombaton… szombaton megkérte a kezemet.
– És magácska mit válaszolt?
– Nem is… nem is tudom. Hebegtem-habogtam.
– De valamit csak mondott.
– Kérem! Lehet, hogy ezt nem most…? – kérdezte a lány, mire Sándor úr hátradőlt, és mosolyogva megadta magát.
– Természetesen. Bocsásson meg az akadékoskodásért.
Vicuska válaszképpen bólintott egyet.
– Egy utolsó kérdést még azért megenged nekem, kisasszony? – törölte meg homlokát Sándor úr.
– Igen – felelte a lány aggodalommal az arcán.
– Előfordulhat, hogy Ágoston, hogy is mondjam, hozományvadász volt?
Vicuska szemei elkerekedtek.
– Elvégre ő csak egy titkár volt, feltételezem nagyon szerény fizetéssel, miközben a magácska családja egészen jómódúnak tűnik – magyarázkodott a lány rosszalló tekintetét látva.
– Az én családom volt jómódú – hallatszódott ki az ajtó mögül a nagymama számon kérő hangja. – De tény, hogy ők örökölnek majd mindent, ha majd elkaparnak a föld alá.
– Édesanya! Ne beszéljen így! – szólt vissza neki mérgesen Garami asszony.
Erre a nagymama is előbújt a szobából egy tégely kenőccsel a kezében.
– Megtaláltam – mutatta fel büszkén, mire Sándor úr kénytelen-kelletlen visszamosolygott rá. – De fején találta a szöget, hadnagy úr. Az a fiú megfogta volna az Isten lábát a mi Vicuskánkkal. Egy gyönyörű lány, aki ráadásul jó esetben még gazdag is lesz majd, hacsak az apja el nem herdálja előre az örökséget. Igazi főnyeremény. Nem igaz?
– Szó, mi szó, hibátlan a logikája – ismerte el a férfi.
– Hát még a kenőcsöm! – mosolygott kacéran az öregasszony.
Már csak az hiányzik, hogy bekenjen vele – gondolta magában a férfi viszolyogva, aztán meglátta Kálmán elégedetten gúnyos mosolyát, és rájött, ebből a helyzetből nem jöhet ki jól.
A kényelmetlen szituációt aztán Vicuska kifakadása szakította félbe:
– Tudjátok meg, hogy tévedtek! – pattant fel székéről. – Ágostonnak nem volt szüksége a hozományomra.
– Nocsak! – vonta fel szemöldökét Sándor úr.
– Így igaz! – erősködött a lány. – Ágoston azt mondta, hogy az elmúlt egy évben olyan jól dolgozott, hogy Klein úr felemelte a fizetését annyira, hogy abból könnyedén elboldogultunk volna.
A hallottakat csend fogadta, habár a tágra nyílt, csodálkozóból hitetlenkedőre változó tekintetek sokat elárultak az asztalnál ülők gondolataiból. Vicuska nem állhatta tovább ezt a csöndet:
– Azt hiszitek, naiv fruska vagyok, igaz?
– Nem, drágaságom – felelte a nagyanyja szánakozó mosollyal. – De nem hiszem, hogy te és Ágoston ugyanazt értettétek elboldogulás alatt. Ráadásul a férfiak sok hazugságra képesek egy nő kegyeiért.
– Ágoston jó ember volt! – ordította a nagyanyja felé a lány, majd berohant a szobájába. A becsapódó ajtó megrázta a fakeresztes feszületet a falon.
A zavart csend hirtelen telepedett rá a társalgóban ücsörgőkre. Vicuska anyja kényelmetlenül fészkelődött a székében és határozottan kerülte Sándor úr tekintetét.
– Nos – állt fel végül a férfi udvarias mosolyt erőltetve az arcára – azt hiszem, megtudtuk, amit megtudhattunk.
– Mi lesz ezután? – kérdezte kíváncsian az öregasszony. – Úgy értem, Barna Ágostonnal.
Sándor úr megvonta a vállát.
– Közelebb nem jutottunk a rokonaihoz, így valószínűleg majd a korona eltemeti.
Kálmán karjába kapaszkodva, a fájdalomtól sziszegve indult el az ajtó irányába.
– Használja a kencét! – mondta a nagymama, és átfonta kezét a férfi szabad karján, úgy kísérte kifelé.
– Mit gondolnak? – torpant meg hirtelen Sándor úr. – Kinek kellene eltemetnie Ágostont? Én magam Kohn Sámuel rabbira gondoltam.
– De hiszen Ágoston keresztény volt, nem? – vonta fel szemöldökét az öregasszony. – Miért temetné el egy rabbi?
– Ez igaz – húzta félre elgondolkodva száját a férfi. – Talán igaza lehet. Majd egyezkedem a kapitánnyal. Ő ragaszkodik mindenáron a rabbihoz.
– Igazán? – kérdezte érdeklődve a nő.
– Tudja, hogy megy ez. Az egyetlen ismert hozzátartozók zsidók, ezért a kapitány feltételezi, hogy az áldozat is zsidó. Nem szokott apróságokon fennakadni.
– Ha megbocsát – mondta a nagymama – a kapitánya egy ökör.
Sándor úr elmosolyodott.
– Meghiszem azt! De ezt mégsem mondhatom meg neki. Hová lenne akkor az előléptetésem?
– Sajnáljuk, hogy többet nem segíthettünk – mondta aztán Vicuska anyja, aki már nyitotta az ajtót a távozók előtt, amit Kálmán egy udvarias bólintással köszönt meg neki.
– Talán egy dologban még segíthetnek – nyúlt a zsebébe Sándor úr. – Képzeljék, ezt találtuk Ágoston zsebében. Tudnak róla valamit?
A férfi kezében ott hevert a cetli a héber felirattal: halott ember.
Vicuska anyja összeráncolta a szemöldökét, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa a papírt. Kisvártatva aztán felegyenesedett, majd megvonta a vállát.
– Én nem tudom elolvasni – jelentette ki. – Anyuka?
Az öregasszony legyintett egyet.
– Szemüveg nélkül? Na, várjanak, mindjárt kihozom – mosolygott Sándor úrra, és lopva megsimogatta annak kezét. – Azzal jobban meglátom majd. Csak várjanak!
Sándor úr hátán végigfutott a hideg a nő érintésétől, és önkéntelenül is összezárta tenyerét.
– Hagyja csak! Nem érdekes. A kapitányom miatt úgyis meg kell látogatnom a rabbit, majd tőle megkérdezem.
Vicuska anyja türelmetlen pillantást vetett a nagymamára, aki megvonta a vállát, majd ismét belekarolt Sándor úrba.
– Ahogy gondolja – mondta nyájasan. – De kérem, feltétlenül értesítsenek minket a temetésről. A kis unokám biztosan nem akar lemaradni róla, akármilyen alak is volt az a fickó.
– Ez természetes – mosolygott vissza Sándor úr, majd Kálmán kíséretében kifordult a lakásból.
Már majdnem becsukódott mögöttük az ajtó, amikor a férfi ismét megtorpant.
– Mondják csak! Jól ismerik Klein urat és a családját?
– Hát persze! Itt laknak eggyel alattunk – válaszolt Vicuska anyja.
– Logikus. Nos, köszönjük a segítségüket – hajtott fejet Sándor úr, majd egy gyors kisztihand után az egyenruhások megindultak lefelé a lépcsőn.

4

Néhány perccel később kinyílt a zálogüzlet ajtaja, és Vicuska anyja lépett be rajta. Az öreg Klein a hátsó helyiségben volt, ahol épp Ádámot egzecírozta valamelyik főkönyv fölött görnyedve.
– Azt Schneidernek adtam tegnap a brossért váltóba. Kiadás volt, akkor mit keres a bevételeknél? Vagy nem tudod megkülönböztetni a két könyvet? Tessék, itt van az elején! Hát olvasni sem tudsz?
Garami asszony köhintett egyet, hogy felhívja magára a két Klein figyelmét, akik nyomban felkapták a fejüket, és míg az öreg kíváncsian, az ifjabbik megkönnyebbülve vette tudomásul a nő érkezését.
– Na? Voltak nálatok a rendőrök? – kérdezte Klein úr.
– Igen – felelte a nő.
– Jutottak valamire Vicuskával?
A kérdésre Ádám is kihúzta magát a székén.
– Ő többnyire főleg sírt.
– Értem – felelte az öreg. – Nem csodálom. Szombaton úgy tűnt, jól összemelegedett Ágostonnal.
– Azt tudtad, hogy megkérte a kezét? – kérdezte Vicuska anyja.
Ádám felpattant a helyéről.
– Ne mondd! – válaszolt Klein úr meglepődve. – Ennyire nem volt merész a fantáziám.
– És… – szólt közbe Ádám izgatottan. – És Vicuska mit válaszolt?
A nő legyintett egyet:
– Ne aggódj! Ő maga sem emlékszik, annyira meglepte a dolog.
– Meghiszem azt – nevetett fel Klein úr. – Ágoston nem tudta, meddig szabad elmennie.
– Az a gazember – csapott az asztalra Ádám.
– Mit háborogsz miatta? – nézett szigorúan az apja. – Tán egy halottra vagy féltékeny?
Ádám magában fortyogva visszaült a helyére.
– Hol vannak most a rendőrök? – kérdezte Klein úr.
– Nálatok – válaszolt a nő.
– Nálunk? Fent a lakásunkon?
– Láttam, ahogy Elvira beengedte őket.
– De mit akarhatnak Esztertől? – simogatta meg szakállát az öreg.

5

– Hadnagy úr!
Halmai Áron, egy nemrég áthelyezett tiszt nyitott be váratlanul, kopogás nélkül Aurél ajtaján.
– Mit akar, Halmai?
A férfi magas volt, széles vállú, és – amennyire a tabáni pletykáknak hinni lehet – kemény öklű, de ebből valójában az V. kerületi kapitányságon semmit nem tapasztaltak; Halmai olyan volt, mint egy kezes bárány.
– Két rongyos fickó van itt, és a hadnagy urat keresik.
Kohn rabbi letette a teáscsészéjét, és érdeklődve fordult az ajtó felé. Bognár, aki eddig a pamlagon ült, most engedelmesen felpattant.
– Milyen ügyben? – kérdezte a hadnagy.
– Azt mondják, hogy a – itt Halmai megköszörülte a torkát – sárkányok miatt jöttek.
– Sárkányok miatt? – kerekedett el Aurél szeme izgatottan, mire a rabbi is összecsapta tenyerét. – Mire vár, Halmai? Küldje be őket!
Erre Halmai szeme kerekedett el meglepetésében, mert arra számított, hogy a hadnagy két lábbal fogja kipenderíteni az irodából, ha ilyen zagyvasággal meri zavarni.
– Mozgás, mozgás! – ösztökélte Aurél a megszeppent rendőrt, aki nyomban sarkon fordult, és elhagyta az irodát.
Kisvártatva két férfit vezetett át az ajtón, akik idegesen forgatták kezükben a kalapjukat. A ruhájuk valóban olcsó volt, gyűrött és koszos, ezzel szemben gondosan borotvált arcuk arról árulkodott, hogy a feleségeik azért csak-csak megkövetelnek tőlük némi igényességet.
– Mit akarnak? – kérdezte Aurél hol az egyik, hol a másik fickóra nézve.
– Mi Kardos Aurél hadnagyot keressük – mondta az egyik, a magasabb, kopasz fickó felbátorodva.
– Én vagyok az – mondta a hadnagy. – Miért keresnek?
– Maga nem lehet – vigyorodott el zavartan a kopasz fickó. – Kardos hadnagy szakállas, és jóval idősebb magánál.
– Ne húzza itt az időmet! – csapta össze tenyerét Aurél fenyegetően. – Ki maga? Mit akar itt?
A kopasz fickó kihúzta magát:
– Juhász Róbert a nevem, és őr vagyok a rakparton. Azért jöttünk, mert Kardos hadnagy azt mondta, feltétlenül keressük meg, ha megtudunk valamit a sárkányokról. Éppen ezért vele akarunk beszélni, mert azzal fenyegetőzött, hogy a vádlottak padjára ültet minket.
– Valóban? – kérdezte a hadnagy felismerve a helyzetet. – Nos, Kardos hadnagy most éppen házon kívül van. De én vagyok a felettes tisztje, nekem jelent mindent, úgyhogy ha nekem elmondják, amit tudnak, az olyan, mintha neki mondanák.
A két férfi azért tanácstalanul tipródott.
– Vagy akár be is zárhatom önöket, aztán ha visszajön a hadnagy, előtte tisztázhatják magukat. Nekem mindegy – vonta meg a vállát Aurél, mire a kopasz férfi nyomban meghunyászkodott, és úgy összehúzta magát, hogy legalább két fejjel alacsonyabbnak látszódott.
– Ez itt Hosszú Miklós – lökte meg könyökével a mellette álló fickót. – Aznap este ő volt szolgálatban, amikor az a haláleset történt.
– Igazán? Akkor, Hosszú Mikós, mesélje el, mi volt azon az estén!
A rabbi visszaült a helyére, és érdeklődve hátradőlt.
– Aznap ugye nagyon sokan voltak kint a rakparton. Rengetegen. Ennyi ember még előtte soha – kezdte a férfi, mire Aurél dühösen félbeszakította.
– Mind tudjuk, mekkora tömeg volt, jóember! Azt mondja meg, mit csinált este, amikor az a fickó meghalt!
Hosszú Miklós először lesütötte a szemét, de aztán szélesen elmosolyodott.
– Hát, tudja, gyereket.
– Hogy mi? – kérdezte a hadnagy.
– Hát, tudja, aznap az asszony is elment megnézni azt a virágfelvonulást, aztán eljött meglátogatni. Tudja, hogy van az, amikor az embert meglátogatja a felesége a munkahelyén. Ráadásul aznap olyan csinosan volt felöltözve, ahogy még vasárnap se, tudja? Aztán eljött, én meg ugye egyedül voltam őrségben, aztán, tudja, hátravittem a bódémba, és hát… Tudja, na.
– Szóval maga egész végig a bodegájában volt a feleségével? És nem hallotta a sikításokat?
– Hallottam sikításokat, de ugye azokat nem kintről – húzta ki magát büszkén a fickó.
– Értem – mondta némi megvetéssel a hangjában Aurél.
– Összevissza beszélsz! – szólt mogorván a kopasz fickó a társára. – Azt mondd, mi volt a sárkányokkal! A hadnagy úr is arra lesz majd kíváncsi.
– Így igaz – helyeselt a hadnagy.
– Hát, szóval az úgy volt, tudja, hogy nagy volt a tömeg aznap.
– Ember! El ne kezdje elölről! Térjen a lényegre!
– De ez fontos. Mert, tudja, olyan sokan voltak a kerítésnél, hogy alig vettem észre a nőt, aki a sárkányoknál ténfergett. Még rá is szóltam, hogy mit matat ott, mire sarkon fordult, és eltűnt.
– Egy nőt? – kerekedett el a hadnagy szeme.
– Azt hát. Még rá is szóltam arra a némberre. Képzelje, az egyik sárkány szájába bedugott valami papírt, aztán meggyújtotta.
– Tűz! Hát persze! – csapott a homlokára a rabbi. – Mennyire elegáns megoldás.
A többiek némán néztek rá, mintha bolondot látnának, majd kisvártatva Aurél megszólalt:
– És egészen biztos benne, hogy mást nem látott a sárkányoknál ügyködni? – fordult Hosszú Miklós felé.
– Hát, tudja, nagy volt aznap a tömeg…
– Látott vagy nem látott? – üvöltött rá türelmetlenül.
– Jól van, na – felelte a fickó sértődötten. – Nem láttam.
– És el tudná mondani, hogyan nézett ki az a nő? – kérdezte a rabbi izgatottan.
– Hát hogy a viharba ne tudnám – válaszolta Hosszú Miklós.

6

– Igen, hallottam róla, hogy meghalt. Klein asszony kimért volt, és láthatóan egy csepp érzelmet sem váltott ki belőle Barna Ágoston halálhíre.
A két rendőr és a nő egy kerek, csipkeabrosszal leterített asztalnál ültek. A lakás berendezése és díszítése kísértetiesen hasonlított Garamiék otthonára. Az asztaltól néhány lépésre egy fiatal cselédlány ácsorgott a fal mellett utasításra várva.
– Sokáig óhajtanak maradni? – kérdezte Klein asszony.
– Kegyed nem szokott kertelni, ugye? – kérdezett vissza Sándor úr, majd felszisszent egy, az oldalát ért fájdalomtól.
– Felesleges udvariaskodnom. Önök hivatalból érkeztek. Sem nem a barátaim, sem nem az ismerőseim.
Ez aztán karakán nő – gondolta elismeréssel Sándor úr, mert ettől csak még nagyobb kihívásként tekintett a faggatózásra.
Ezzel szemben Kálmán úgy érezte magát, mintha újra az Ács utcai árvaházban lenne, és az egyik szigorú apáca épp elővette volna valami csínytevés után; most leszegett fejjel bámulta a terítőt.
– Nem szeretnénk sokáig feltartani, bizonyára rengeteg bokros teendője akad –mondta erős cinizmussal a hangjában Sándor úr, majd némi fájdalom árán hátradőlt a kárpitozott széken.
– Elvira! – fordult a nő a cselédlány felé. – Szolgálj fel teát az uraknak!
Elvira engedelmesen meghajolt, majd kilibbent a konyhába. Kálmán a szeme sarkából megbámulta a lányt, és amennyire a bő ruha esése alapján kivehette, Elvira nagyon formás fehérnép volt.
A titkár bámészkodása Klein asszony figyelmét sem kerülte el.
– Tetszik önnek a mi kis Elviránk, igaz? – szegezte a kérdést Kálmánnak a nő.
Kálmán zavarában megköszörülte a torkát.
– Igen. Csinosnak gondolom.
– Én is úgy gondolom, hogy a maguk fajtájának Elvira egy tökéletes választás.
Sándor úr felvonta a szemöldökét.
– Magunk fajtának?
– Tudja – körözött a mutatóujjával a nő a férfi felé. – Maguknak, akik az olyanoknak nyújthatnak megszokott egzisztenciát, mint Elvira.
– Megpróbálom nem sértésként venni a szavait – biggyesztette le ajkait Sándor úr.
– Maga józan embernek tűnik – mondta Klein asszony. – Olyannak, aki tudja, hol van a helye a világban. Nem hiszem, hogy vitatkozna az igazammal.
– Gyakran játszik kerítőnőt? – kérdezte a férfi váratlanul.
A nő egy pillanatra gyanakodva elgondolkozott.
– Csak ha kell – felelte aztán.
– Jól sejtem, hogy Elvirát több ízben is megpróbálta kiházasítani?
Klein asszony elnevette magát.
– Arra gondol, hogy Ágostonnal?
Sándor úr válaszként elismerően rámosolygott.
– Igen. Ami azt illeti, az elmúlt egy évben többször is igyekeztem alkalmat keríteni, hogy ezt a kettőt, hogy is mondják mostanában, összehozzam egymással.
– Kevés sikerrel – nyugtázta Sándor úr, mire Klein asszony elkomorodott.
– Most mondja meg! – fakadt ki aztán. – Itt ez a jóravaló lány, erre annak a ficsúrnak ki kellett? Vicuska. Pedig hol vannak azok egymástól?
– Csak egy pék lánya – szólalt meg Kálmán váratlanul, mert már bosszantották a nő lekicsinylő szavai.
Klein asszony szája egy pillanatra tátva maradt, mint aki nem hisz a fülének, majd visszanyerve önuralmát, megsemmisítő szóáradatot zúdított a titkárra.
– Még hogy csak egy pék lánya? Tudja maga, hogy annak a lánynak mennyi a hozománya? Nagyapa olyan vagyont halmozott fel a családjának, hogy aki azt a lányt elveszi, soha életében nem lesz gondja. De persze mit tudhat maga erről? Mennyi a maga keresete egy évben? Hát szorozza fel tízzel, vagy hússzal, és megtudja, mennyi pénz hull majd Vicuska férjének ölébe évente! Maga csak ne fitymálja le Vicuskát, mert maga csak örülhetne, ha egy ilyen lány lehetne a felesége. De tudja mit? Maga még akkor sem lenne elég neki, ha valóban csak egy pék lánya lenne.
Sándor úr dühösen az asztalra csapott, mire a nő abbahagyta a beszédet.
– Tanulatlan kollégám nevében is elnézést kérek. Természetesen nem akartuk megsérteni.
– Nem tesz semmit – mondta a nő kimérten.
– Hanem azért kíváncsi volnék egy dologra. Mondja csak, a Klein család rokonságban áll a Garami családdal?
– Természetesen – felelt a nő, mintha ez a tény olyan egyértelmű lett volna, hogy kár volt kérdezni. – Édesanyám Vicuska nagyanyjának testvére volt, de édesapámmal együtt nagyon korán meghalt, így Hedvig néni, Vicuska nagyanyja vett magához, és nevelt fel engem Julissal, Vicuska anyjával együtt.
Sándor úr megköszörülte a torkát.
– Hát ilyen mély összefonódásra nem is számítottam. Hogy lehet, hogy mégis Vicuska örököl mindent, elvégre maga is a nagymama leánya, nem de?
Klein asszony kényelmetlenül fészkelődni kezdett, aztán felcsillant a szeme.
– Már megbocsásson, hadnagy úr, de hogy jön a mi családunk, és főleg az én rokonságom Barna Ágoston halálához?
Ha tehette volna, Sándor úr elismerően csettintett volna. Ez a nő nagyobb kihívás, mint gondolta, de közel sem olyan okos, mint amilyennek a nő hiszi magát.
– Teljesen igaza van – mondta aztán a férfi. – Milyen viszonyban volt ön Ágostonnal?
– Ezt hogy érti? – kérdezett vissza Klein asszony, és mintha egy kissé elpirult volna.
– Ismerte őt? Ismerte a múltját? Tudja, nekünk most az a feladatunk, hogy megtaláljuk Ágoston hozzátartozóit, hátha valakire sikerül áttestálni a temetés körülményes szervezését.
– Nagyon ritkán találkoztam vele, akkor is szótlan volt, mint egy szamár. Egy szó, annyit se lehetett kiszedni belőle.
A következő pillanatban belibbent Elvira egy tálca teáskészlettel a kezében.
– És ön, kisasszony? – fordult Sándor úr a cselédlányhoz. – Ön esetleg beszélgetett Ágostonnal?
Elvira megszeppenve hallgatott, de gazdasszonya nógatására csak felelt:
– Nem. Nem igazán.
– Azon ritka alkalmakon nem mesélt magácskának a múltjáról? Esetleg a családjáról, vagy arról, honnan származik?
Elvira ismét hallgatott.
– Na, te lány, felelj már, ne húzd az időt! – szólt rá Klein asszony.
– Nem… nem emlékszem, hogy mondott volna bármi ilyesmit – mondta Elvira szemlesütve.
– Semmit? Egyetlen picike adat is elég lenne induláshoz.
– Kérem… én…
Ebben a pillanatban a lány sírva fakadt, de továbbra is tisztelettudó maradt, és igyekezett elfojtani a könnyeit, amivel azonnal kivívta Kálmán elismerését. Ez a lány nem rendezett jelenetet, tudta, mennyit engedhet meg magának. Ez igen! Ez aztán az önfegyelem.
– Ejnye, te! Menj, mosakodj meg! – utasította Elvirát Klein asszony, mire a cselédlány meghajolt, és elhagyta a társalgót.
– Bocsássanak meg neki – magyarázkodott a házigazda. – Ez a lány fülig szerelmes volt ebbe a pernahajderbe.
Sándor úr ösztönösen megsimogatta nem létező szakállát, mint mikor épp valami cinikus megjegyzésre készült.
– Lehet, hogy valaki túl sokat suttogott a fülébe.
– Ágostonra gondol? Úgy hiszi, az a semmirekellő csábítgatta?
– Nem egészen. Arra gondolok, hogy ön esetleg túl sok reményt táplált ebben a szerencsétlen gyerekben Ágoston felé.
Klein asszony mostani hűvös tekintetét Kálmán már nem állhatta, ezért munkaadója helyett is az asztal alá szégyellte magát.
– Ha jól látom, nem jártak sikerrel Ágoston múltjának feltérképezésében – jegyezte meg a nő.
– Mondhatjuk – felelte Sándor úr.
– Nos, mi többet nem tudunk hozzátenni a dologhoz, úgyhogy ideje távozniuk – emelkedett fel az asztaltól Klein asszony.
– Igenis – állt fel Sándor úr nehézkesen.
– Elvira! Az urak távozni óhajtanak! – kiáltotta a nő, mire a cselédlány előszaladt, és kitárta az ajtót az egyenruhások előtt. Kálmán és Sándor úr udvariasan meghajoltak a lány előtt – Kálmán egy barátságos félmosolyt is megejtett a lány felé, aki erre elpirult, majd megriadva Klein asszony felé fordult, mert annak a nőnek semmi nem kerüli el a figyelmét, és a végén még büntetést kap, hogy nyíltan incselkedett.
De Klein asszonyt szerencsére Sándor úr épp lefoglalta egy újabb kérdéssel. A férfi a zsebében matatott:
– Várjon csak! Mindjárt itt lesz.
Aztán előhúzta a héber feliratos cetlit.
– Látja ezt?
A nő összeráncolt szemöldökkel nézte a papírdarabot.
– Igen. Egy fecni.
– El tudja esetleg olvasni?
Klein asszony hezitált egy pillanatig, majd megrázta a fejét.
– Nem. Fogalmam sincs, mi lehet ez.
– Értem – felelte Sándor úr, majd elrakta a cetlit. – Abban bíztam, hogy esetleg maga el tudja olvasni. Próbálkoztam Garamiéknál is, de ott sem jártam sikerrel.
– Nos, ezen nem csodálkozom – jegyezte meg a nő. – Ők még annyira sem műveltek, mint én.
– Ez esetben kénytelen leszek megkérdezni valamelyik rabbit – vonta meg a vállát a férfi, majd a nyitott ajtó felé fordult.
– Miért fontos ez a kis papír? – kérdezte a nő, mire Sándor úr elejtett egy halvány mosolyt.
– Nem biztos, hogy fontos – felelte.
– Ágoston zsebében találtuk a halálakor. Gondoltam, sose lehet tudni, hátha ez a kis cetli fog az ismeretlen rokonok nyomára vezetni. Bár egyelőre nem tűnik igazolódni ezen feltevésem.
A nő most gúnyosan elmosolyodott:
– Sok sikert, hadnagy úr! Sok sikert!
Már távozóban voltak, amikor Sándor úr visszafordult az ajtó felé, ami már épp csak résnyire, de nyitva volt. A résen át pedig még látható volt a cselédlány megkönnyebbült arca.
– Még egy szóra – lépett vissza hirtelen az ajtóhoz a férfi. – Ha nem veszi zokon.
Elvira ijedten kitárta az ajtót.
– Parancsoljon – mondta Klein asszony felettébb goromba tekintettel, mert már távozni készült a szobájába.
– Esetleg említette önnek a férje, hogy emelni óhajtja Ágoston bérét?
A nő elnevette magát, de olyan jóízűen, mintha a világ legnagyobb tréfáját hallotta volna.
– Ne vicceljen, hadnagy úr! Az én uram? Béremelést? Ha ismerné a férjemet, tudná, hogy erről szó sem lehetne.
– Igen. Sejtettem, hogy így van – mosolygott Sándor úr, majd meghajolt, és Kálmánnal az oldalán szó nélkül távozott.

HAMAROSAN FOLYTATJUK

KAPCSOLAT

A KIADÓ ADATAI:

Kiadó: Tálosi András
Székhely: 8777 Hosszúvölgy, Kossuth u. 16.
Adószám: 72101032-1-40
Elérhetőség: goobo[kukac]goobo.hu

© Goobo – Tálosi András

Az oldal sütiket használ, a böngészéssel pedig ezt tudomásul veszed.