Tálosi András

Halál a korzón

~ a gyilkos egy óriási gyík ~

(Eredetileg megjelent a Fantorzio 1. számában)

Prológus

~ Budapest, 1894. május 12. ~

~ 1 ~

Kellemes tavaszi szellő járta át az élettel teli pesti Duna-partot. Ameddig a szem ellátott, fehér napernyős kisasszonyok, legyezős dámák és fess fiatalemberek foglalták el a korzót. Vidám kacagások, baráti társaságok önfeledt danolászása és hajadon leányok körül legyeskedő vakmerő ficsúrok udvarlásának egyvelege töltötte meg a tereket. A korlátnak támaszkodva kíváncsi és izgatott emberek integettek a Dunán sétahajókázó rokonaiknak, ismerőseiknek, míg mások a túlparton büszkén magasodó Várat és a Mátyás-templom tornyait mutogatták vidékről érkezett vendégeiknek.

A járdán egy férfi ücsörgött ecsettel a kezében, és épp a májusi sokadalmat igyekezett megörökíteni az előtte feszülő vászonra. Mögötte néhány kíváncsiskodó hümmögött elismerően a kép láttán, míg néhány rakoncátlan kiskölyök a festőállvány körül futkosott hangosan nevetgélve. A festő azonban mit sem törődött az őt körülvevő felfordulással. Tekintete egy férfin akadt meg, aki a folyónak hátat fordítva a korlátnak támaszkodott. Olcsó, de elegáns ruhát viselt, kis karimájú kalappal; egyik kezében sétapálcát, a másikban egy fonnyadozni kezdő virágokból kötött csokrot szorongatott, és hol ide, hol oda forgatta a fejét. Várt valakit.

A festő igyekezett elkapni a pillanatot, és amilyen gyorsan csak tudta, próbálta mihamarabb felkenni a figura alapjait a vászonra. Kivárt idő. Ez lesz a címe – gondolta magában a művész, és habár még csak néhány foltból álltak az alakok, ő már látta a végső képet, amin a rózsaszín, lila és egyéb tarka ruhákba bújt fehérnépek csak homályos formák lesznek majd a határozott körvonalakkal megfestett várakozó férfi alakja körül. Mire újra felpillantott, a virágos fickó már nem volt ott.

Ejnye! – bosszankodott. – Sebaj. Akkor ezt majd később befejezem. Most a háttér a fontos – utasította magát, és néhány vonallal tovább finomított a festett vár részletességén.

A csokrot szorongató férfi, bizonyos Barna Ágoston, az öreg Klein Móric zálogüzletekkel foglalkozó irodájában dolgozott titkárként, írnokként és könyvelőként. Ágoston egy évvel ezelőtt került alkalmazásba, és akkor ismerte meg Garami Évát, aki a Klein-üzlettel szomszédos pékség eladókisasszonya volt. Ágoston rögvest beleszeretett a talpraesett, szorgalmas, szép és kedves lányba; érzése pedig nem maradt viszonzatlanul.

A férfi most a korzó korlátja mellett sétált egyre izgatottabban. Hol késik már ez a lány? – kérdezgette magában. Legszívesebben rágyújtott volna egy cigarettára, de tudta, hogy Vicuska nem szereti a dohányszagot.

Erről is le kell majd szoknom – gondolta lesújtva, amikor hirtelen valaki hátulról befogta mindkét szemét.

– Na, ki vagyok? – hallotta maga mögül Vicuska csivitelő hangját. Ágoston erre megfordult, és szorosan magához ölelte a lányt, aki viszont rosszalló, de pajkos tekintettel nézett rá.

– Ejnye! Hova gondol? – bontakozott ki a férfi karjaiból mosolyogva. – Itt, mindenki előtt?

De a férfi nem hagyta magát, és magához vonta a csinos lányt.

– Ugyan már, Vicuska! Annyi ember van itt, ki foglalkozna velünk? Na, csak egy csókot!

– De mit fognak gondolni? – húzódozott a lány, majd oldalra nézett, és máris megpillantott két asszonyt az egyik fa alatt, akik érdeklődve, de összeráncolt szemöldökkel kísérték figyelemmel a jelenetet. Vicuskát ez annyira zavarba hozta, hogy sokkal határozottabban lökte el magától a férfit, akinek arcára azonnal kiült a csalódottság.

– Jöjjön, menjünk innen – húzta el végül a lány, hogy kikerüljenek a bámészkodó asszonyok látóköréből. Addigra viszont Ágoston már teljesen elkomorodott, mint a durcás gyerekek szoktak, ha nem kapnak meg valamit azonnal.

– Jaj, Ágoston, kérem! – kezdte aztán vigasztaló hangon a lány, hátha sikerül kiengesztelnie a férfit. – Tudja jól, hogy nem szabad! Ha meglát egy ismerős, és elmondja az apámnak…

– Ugyan már! Alig ismerünk valakit egyáltalán, majd pont itt botlunk bele egybe.

De mintha varázsszót mondott volna, néhány méterrel tőlük épp Klein úr, a felesége és egyetlen fiúk lépett ki a tömegből; mindhárman kifogástalan öltözékben.

– Mondtam nektek, hogy ne jöjjünk ki! Gyűlölöm a tömeget – mondta az ifjabbik Klein, aki Ágostonnal volt nagyjából egyidős.

– Fejezd be az állandó panaszkodást, Ádám! Megfájdul tőled a fejem – szidta meg anyja, mire a férfi szívesen visszavágott volna, de ebben a pillanatban észrevették Ágostont és Évát.

Az öreg zsidó tekintetében őszinte meglepődés csillant a páros láttán, míg felesége előbb mogorva arccal fogadta a fiatalokat, majd felismerve a helyzetet, mézes-mázas mosollyal nyugtázta a jelenlétüket. Ádám viszont ugyanolyan utálkozva mérte végig a fiatalokat, mint bárki mást, aki ma a Duna-parton sétálgatott. Vicuska észrevette ugyan, hogy a férfi szája megrándul egy pillanatra, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Az is feltűnt neki, hogy Ágoston felettébb zavarba jött főnöke láttán.

– Nahát, gyerekek! – üdvözölte őket Klein úr mosolyogva. – Ti is kijöttetek megnézni a virágkorzót?

Vicuska nagyon zavarba jött, de miután láthatóan Ágoston egy szót sem tudott szólni, ő próbált kinyögni valamit:

– Mi… mi is véletlenül futottunk össze. Hát nem furcsa? – mosolyodott el erőltetett derűvel.

– De, bizony az! Rettentő furcsa – mondta Klein asszony.

– Igen… – próbált szóhoz jutni Ágoston. – Annyian voltak az Andrássy úton, hogy képtelenség volt odaférni. Nem is láttam semmit a felvonulásból, úgyhogy, gondoltam inkább lejövök a partra. Itt… itt futottam össze Vicus… ö… Éva kisasszonnyal.

– És épp volt nálad egy csokor virág, igaz? – kérdezte Ádám jól hallható cinizmussal a hangjában, mire Vicuska önkéntelenül is a háta mögé rejtette a szálakat.

– Itt… volt itt egy árus. Tőle vettem – próbálta menteni a dolgot Ágoston.

– Jól van, ne kínozzátok őket! – szólt családtagjaira az öreg zsidó, majd közelebb hajolt Vicuskához, és egy cinkos kacsintás kíséretében halkan megjegyezte: – Egyet se félj, nem mondjuk el apádnak!

Ádám tekintete azonban nem erről a szándékról tanúskodott.

 

Már jócskán besötétedett, amikor Kardos Aurélt, az V. kerületi rendőrkapitányság hadnagyát Barna Ágoston holttestéhez riasztották a Duna-partra.

~ 2 ~

A halott arccal lefelé fordulva feküdt a véráztatta macskaköves járdán. Kezei a feje mellett pihentek, mintha a megadás jeleként feltartaná őket. Cafatokra tépett ruházata feltárta a halott hátát díszítő vágásnyomokat.

– Azt kértem, maradjanak ott! – próbálta túlharsogni egy rendőrtiszt az emberek zsivaját, miközben három társával igyekezett távol tartani a helyszíntől a kíváncsiskodók tömegét.

– Nem tudom, uram! Ne kérdezősködjön! – felelte egyikük az első sorban állók egyikének, akinél egy ceruza és egy apró jegyzetfüzet volt.

Ordibálás, hangos beszélgetés, átkozódás és számtalan „engedjen már közelebb!” töltötte be a partot. Ebbe a káoszba érkezett meg Kardos Aurél, aki, miután nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, azonnal a hulla mellett álló egyik emberéhez lépett.

– Bognár, fiam, van nálad cigaretta?

Bognár, a fiatal tiszt lesütött szemmel megrázta a fejét.

– Sajnálom, hadnagy úr! Nincs egy szál se.

– Ej! – legyintett a rendőr felé, majd a többi egyenruháshoz fordult. – Maguknak?

De azok is csak a fejüket rázták.

– Sebaj! – mondta szomorúan a hadnagy, majd megvakarta a fejét és elkiáltotta magát, hogy a bámészkodók is jól hallják a nagy ricsajban:

– Emberek! Van valakinél egy szál cigaretta?

A váratlan kérdéstől úgy megszeppent mindenki, hogy tüstént elhallgattak. Erre egy kalapos fickó az első sorból előrántott egy dobozzal az ingzsebéből.

– Nekem van! – nyújtotta át az előtte álló rendőr válla felett a hadnagy felé.

– Hogy hívják? – kérdezte Aurél.

– Németh János! – jött a válasz.

– Mit szív, Németh János?

– Ferencvárosit.

– Megteszi – vonta meg vállát a hadnagy, majd intett a tiszteknek, hogy engedjék be a körbe a férfit, aki értetlenül előrecsoszogott.

– Menjen! Menjen! – noszogatták a rendőrök, mire Németh János újabb két lépést tett bizonytalanul a hadnagy felé.

– Na, jóember, kezdheti! – adta ki az utasítást Aurél a férfinek, majd a következő pillanatban máris Bognárhoz fordult. – Mit tudunk az emberünkről?

– Az iratai szerint Barna Ágostonnak hívják. Több vágott seb elöl és hátul. A gyilkos több méteren át vonszolta a lábánál fogva. Vérnyomok vannak onnantól – itt legalább tízméternyire a halott elé mutatott – idáig. A szemtanúk szerint valami óriási gyík…

– Maga meg mit lazsál? – szakította félbe a jelentést Aurél, aki most a cigarettás férfit bámulta összeráncolt szemöldökkel. – Szívja azt az átkozott cigarettát!

Németh János erre úgy megijedt, hogy nyomban meggyújtott egy szálat, és az okát nem tudta, de ha parancsba kapta, hát veszettül szívni kezdte. Az egyik rendőr közelebb lépett hozzá, és magyarázkodni kezdett:

– A felesége megtiltotta neki, hogy dohányozzon, ezért mindig mással szívat cigarettát. Ne kérdezze, ez mire jó, csak szívja!

– Mert cigarettázás közben jobban fog az agyam! – vágta rá Aurél. – És ne higgyék, hogy nem tudom, hogy direkt nem hordanak magukkal.

– De ha egyszer egyikünk sem dohányzik, hadnagy úr – válaszolta egy másik tiszt.

– Az nem indok a nyomozás akadályozására, fiam! – szólt vissza a hadnagy, miközben leguggolt a holttest mellé. – Mit akart mondani, Bognár? Mi kapta el ezt a szerencsétlent?

– A szemtanúk szerint egy gyík.

– Egy gyík – ismételte Aurél.

– Egy óriási gyík, hogy pontos legyek – tette hozzá Bognár.

– Egy óriási gyík. Vagy úgy – mondta elgondolkozva a hadnagy, aztán némi szünet után a tiszt felé fordult. – Maga engem teljesen idiótának néz?

– Nem, hadnagy úr! Isten őrizzen – húzta ki magát a rendőr. – Minden szemtanú egyetértően állította, hogy egy hosszú, óriási gyík támadta meg az áldozatot. Talán egy olyan… krokodilus.

– Krokodilus, mi? Hogy kerülne ide egy krokodilus? Tán unatkozott Egyiptomban, és gondolta, jó lenne egyet kirándulni, úgyhogy felúszott a Dunán? Vagy hogyan?

– Én csak azt mondom, amit a szemtanúk…

– Maga látta? – fordult Németh Jánoshoz a hadnagy.

– Láttam, bizony – bólintott a férfi. – Úgy van, ahogy a százados úr mondja.

– Tizedes – javította ki Aurél. – Bognár csak tizedes. És ha ilyen hülyeséggel áll majd a kapitánya elé, az is fog maradni.

– De miért? Nem lehet, hogy egy krokodilus megszökött az állatkertből? – kérdezte Németh János.

– Maga csak szívja azt a cigarettát, a gondolkodást pedig bízza rám! – intette le a hadnagy, majd bizalmaskodva Bognár fülébe súgta: – Azért küldjön el valakit az állatkertbe leltározni!

Bognár engedelmesen bólintott, és elfojtott egy széles mosolyt.

– No, akkor azt mondja meg, merre távozott a tettes! – fordult vissza Németh Jánoshoz Aurél.

– Hát, ugye, sötét volt – kezdte bizonytalanul a férfi –, és eltűnt az árnyak közt.

– De merre ment? – türelmetlenkedett a hadnagy.

– Arra!

A cigarettás kéz az egyik mellékutca felé mutatott, ami száz lépés múlva egy kanyar után visszavezetett a Duna-partra.

– Vagy úgy – nyugtázta Aurél. – Hallottak csobbanást?

– Hát, tudja, nagy volt a hangzavar…

– A szentségit! – mérgelődött a hadnagy, majd Bognárhoz fordult. – Mi volt a zsebében?

– Egy nyugta öt koronáról, néhány fonnyatag virágszirom, három forint és ez.

Bognár egy kis papír fecnit nyújtott a hadnagy felé, amin héber betűkkel egy szó állt.

– Mi ez? – kérdezte Aurél.

– Én… én nem tudom, hadnagy úr – felelte Bognár. – De lehet, hogy van valaki a tömegben, aki tud héberül.

– Hogyne! Kürtöljem szét, hogy egy zsidónak is köze lehet az esethez? Semmi kedvem egész éjjel a tűzoltók mellett strázsálni a zsidónegyedben. Így is elég parázs ott a hangulat.

– Lehet, hogy nem is fontos az egész – vetette fel Bognár, de látva felettese mérges arcát, azonnal meg is bánta, hogy kinyitotta a száját.

– Bognár fiam! Nincs olyan nyom, ami ne lenne fontos! Ez az első dolog, amit megtanítanak az akadémián – oktatta ki Aurél, majd felállt a halott mellől. – Takarják be a testet, és vigyék a doktorhoz! Ő talán többet tud majd mondani. Hányat szívott, Németh János?

– Kettőt.

– No, jól van akkor. Ma is haladtunk – nyugtázta Aurél, majd zsebébe csúsztatta a cetlit a héber írással. – Ezt magammal viszem. Van egy ötletem, hogy ki segíthetne.

I. FEJEZET

~ Budapest, 1894. május 13. ~

~ 1 ~

– Egy gyík?

– Váltig állítja mindenki.

– Érdekes.

– Nekem mondod? Még nem mertem a kapitány elé állni a dologgal.

Aurél egy hatodik kerületi társasház második emeleti lakásának szerényen berendezett szobájában ült egy kárpitozott fotelben. Vendéglátója magas, széles vállú férfi volt, aki a halántékánál erősen őszült, és kora a fekete szakállát is kikezdte már. A házigazdát Sándor Kristófnak hívták, aki valaha a budapesti rendőrség kötelékében szolgált, ám egy megoldatlan ügy után felettesei úgy vélték, megháborodott, ezért rangjától fosztottan eltanácsolták a testülettől.

Valójában az őrületnek szikrája sem volt Sándor Kristóf elméjében, éppen ellenkezőleg, azóta is több ízben segítette a rendőrség munkáját a kirívóan furcsa és különleges, már-már megmagyarázhatatlan esetek megoldásában, amivel nem kis hírnevet szerzett magának szerte az országban.

Míg Aurél egy pohár vizet szorongatott, Sándor úr kezében egy konyakospohár pihent – már amennyit a házigazda pihenni hagyta.

– Krokodilus? – kérdezte Sándor úr.

– Miért jön mindenki a krokodillal? – dőlt hátra Aurél.

– Mert bármi lehetséges. Az állatkertből…

– Nem hiányzik egyetlen krokodilus sem az állatkertből – szögezte le a hadnagy dühösen. Mindig mérges volt, amikor valaki amatőrnek nézte.

– Nyugalom, barátom, nyugalom – mosolyodott el Sándor úr. Habár ő maga sem gondolta komolyan a szökött krokodil lehetőségét, felettébb szerette bosszantani bajtársát, aki bármitől elveszítette a hidegvérét, ami kicsit is sérthette a szakmai büszkeségét.

– Nem is érdekes – higgadt le Aurél.

– Azért jöttem, hogy megmutassam ezt – és átnyújtotta a cetlit rajta a héber felirattal. – Te tudod, mit jelent?

Sándor úr nézegette, forgatgatta a cetlit, még a pápaszemét is feltette, hogy jobban lássa.

– Hol találtad?

– A halott zsebében.

– Ez héberül van.

– Tudom, hogy héberül van.

– Az áldozat zsidó?

– Nem tűnt annak.

– Akkor lehetett bármi köze a zsidókhoz?

– Nem tudjuk. Egyelőre próbáljuk felkutatni a hozzátartozókat, de nehezen megy, mert minden emberem elfoglalt. Ideszervezték a nyakunkra azt a virágkorzót. Tudod hány lopást és rablást jelentettek tegnap a felvonulás alatt? Negyvenhármat, barátom. Negyvenhármat. És akkor az esti kocsmai verekedésekről nem is beszéltem. Minden épkézláb emberem munkában, erre mit kapok a nyakamba? Egy halottat, akit egy óriási gyík ölt meg. Én mondom, ez a világ kezd kifordulni önmagából.

Aurél lelkesen folytatta beszédét a világ állásáról, miközben Sándor úr tüzetesen tanulmányozta a cetlit. Kisvártatva megszólalt:

– Már nincsen zsidó a testületben?

– Dehogy van. Akadt egy fickó, aki egy zsidó lányt vett el, de az se tud semmit elolvasni – legyintett a hadnagy.

– Akkor meg kell kérdezni egy rabbit.

– Ezek szerint te sem tudod, mit jelent.

– Ha tudnék héberül, az sokat segítene, de így...

– Akkor tényleg nincs más hátra – kortyolt a poharából Aurél.

– Azért, ha tippet kellene adnom, szerintem Kohn Sámuel rabbit kellene felkeresned. Rendkívül okos ember.

A hadnagy elővett a zsebéből egy apró füzetet és egy ceruzát, majd serényen jegyzetelni kezdett.

– Hol találom?

– A Dohány utcai zsinagógában szolgál. De még véletlenül se említsd neki, hogy én küldtelek. Egy régi ügy miatt még mindig haragszik rám.

Aurél elmosolyodott.

– Ki gondolta volna – mondta, majd befejezve az írást, mindent visszarakott a zsebébe.

– Amúgy, hogy vagy? – kérdezte aztán. – Hallottam az Orczy esetről. Igazak a pletykák?

Sándor úr halvány, de büszke mosollyal az arcán bólintott.

– Mi az ördögért kell magadat ilyen helyzetbe keverni? – vonta kérdőre a hadnagy. – Párbajozni egy főnemessel? A te korodban? Elment az eszed?

– Nem tehetek róla. Ha a tekintetes gróf úr méltóztatna foglalkozni a feleségével, akkor az asszony nem kelletné magát bárkinek, akit meglát.

– De gondolom, te sem ellenkeztél.

– Minek nézel engem? Én úriember vagyok. Amit egy hölgy kér, azt kötelességem teljesíteni.

– És megérte? Majdnem otthagytad a fogad.

– Á! – legyintett Sándor úr. – Egy úriember fittyet hány az ilyesmire.

Aurél grimaszolva hátradőlt, és megtámasztotta fejét a fotel háttámláján. A fehérre meszelt plafont figyelte.

– A sógorod hogy viseli a nyugállományt? – kérdezte némi szünet után.

– Amennyire tudom, jól – vonta meg a vállát Sándor úr.

Sándor úr sógora, Halász István, alig egy hónappal ezelőtt még a Tabán tisztességben megőszült kapitánya volt. Ám miután egy Botos-banda nevű csürhe felforgatta az egész kerületet, a kapitányt – korára hivatkozva – felmentették a további szolgálat alól.

– A Balaton mellett vettek egy nyaralót. Most ott múlatja az időt – fejezte be a gondolatmenetét a házigazda.

– Nos, öregem, ha tudnád, hányan álltak sorba a kapitányi kitüntetésért! Kétszer nem mondom, jó okkal távolították el szerencsétlen Pista bácsit.

– Akárhogy is, bolond, aki manapság a Tabánban vágyik hivatalra.

– Sokan meg is lepődtek, hogy azt a suhanc Gróffalvyt nevezték ki.

– Családban marad.

– Ezt hogy érted?

– Az a suhanc, ahogy te nevezted, hamarosan elveszi a Pista lányát. Augusztusra tűzték ki az időpontot.

Aurél elismerően füttyentett egyet.

– Azt mondják, meseszép a lányka, bár én még soha nem láttam.

– Szépnek szép, azt meg kell hagyni – bólogatott Sándor úr.

Ezután olyan csönd következett, amilyen férfiak közt gyakran megesik. Ha egy asszony ott lett volna, nem értette volna, miért hallgatnak ilyen mélyen mindketten.

De mit tudhat egy nő arról, hogy mi zajlik a férfi fejében? Mit tudhat arról, hogy ilyenkor a mögöttük álló évek elszalasztott szerelmei és az érdemtelen nőkre elpazarolt hónapok miatt érzett keserűség egyetlen pillanatba sűrítve facsarja meg a férfiszívet, hogy aztán jó mélyre nyomja azt az önsajnálat mocsarában a megváltoztathatatlan múlt miatt? Távolba révedő, vagy épp az üvegpohár peremét bámuló tekintet, egy-egy félhangos hümmögés, egy nagyobb sóhajtás, egy halovány félmosoly, vagy néhány, a sorsba beletörődő bólintás mind-mind kapaszkodót jelent, hogy a férfi kikecmereghessen a múlt sebeinek posványából. Ha betoppanna valaki a házban, akkor a hadnagyot és Sándor urat pont ebben az állapotban találná. És még az ő számára is érezhető lenne az a nyomorúságos légkör, ami most betöltötte a szobát. A csendet végül Aurél törte meg:

– No, azt hiszem, ideje mennem – köszörülte meg a torkát, majd felkelt a fotelből, és letette a poharát az előtte álló kis asztalkára. – Köszönöm a szíves vendéglátást!

Sándor úr is lassan felegyenesedett a székéből. Még mindig veszettül fájt neki a párbajban szerzett seb, ezért igyekezett a lehető legóvatosabban mozogni.

– Ha bármi segítség kell – nyitotta ki a távozó hadnagy előtt az ajtót –, akkor szólj!

– Ez természetes, öregem – mosolyodott el Aurél.

– Rózsikát üdvözlöm.

Rózsika Aurél felesége volt, akit a derék hadnagy a legnagyobb igyekezettel próbált távol tartani barátjától.

– Nem fogom átadni – vágta rá, majd egy baráti kézfogás után magára hagyta Sándor urat. Kilépve az utcára, feltette kalapját, hogy a késő délutáni lenyugvó nap utolsó sugarai ne süssenek a szemébe, majd elindult hazafelé. Azt már nem láthatta, hogy kisvártatva ismét kitárult a ház kapuja, és hétköznapi, ám elegáns öltözetben kilépett rajta Sándor úr. A férfi lassan, komótosan indult el épp az ellenkező irányba, mint amerre barátja tartott. Hosszú út várt rá, míg leér a Dunapartra, és esze ágában sem volt egyedül menni. Sebesülten esélye sem lenne bármelyik rakparti zsebmetszővel, vagy részeg kocsmatöltelékkel szemben. Szüksége volt segítségre, ezért a Szondy utcába tartott, ahol a titkára lakott. És ha bárki megkérdezné, hogy mi szüksége van titkárra egy olyan embernek, aki jelen pillanatban is állástalan, nos, annak Sándor úr csak annyit válaszolna: még egy halott embernek is kell titkár, aki intézi helyette a papírügyeket.

Negyed óra és három utcányi távolság múltán Sándor úr már egy RÁCZ VILMOS ABLAKOSMESTER névtáblával megjelölt ajtón kopogtatott. Szükséges óvintézkedés volt, hogy saját titkárát egy olyan lakásban helyezze el, ahol senki nem találhat rá. Nem szerette volna, ha az ügyletei miatt bárkit is veszélybe sodorna önmagán kívül. És ha bárki megkérdezné, hogy Sándor úr mivel foglalkozik, a férfi mindössze annyit válaszolna: csupán egy halott ember vagyok, aki járadékot kap a halála után is.

Ez pedig többé-kevésbé helytálló, hiszen Sándor úr húsz esztendeje egy nagylelkű felajánlásnak köszönhetően havi 300 forint járadékban részesül, ám az elmúlt húsz év alatt rengeteg ellenséget is szerzett magának, és szinte mindahányan még ma is a halálát kívánják, így csak idő kérdése, hogy végül beköszöntsön nála a Kaszás.

Az ajtó lassan nyílt, mögüle pedig a titkár nézett az érkezőre aggódó tekintettel.

– Ahh! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor meglátta, hogy Sándor úr áll az ajtóban. – Azt hittem, megint valami idegen akar munkát adni nekem.

A titkár, akit becsületes nevén Péntek Kálmánnak hívtak, alacsony, vékony, de megnyerően jóképű fiatalember volt. Nemrég múlt húsz éves, de szőrtelen arca miatt még tizenhatnak is alig-alig tűnt. Fiatalokra jellemző divatos öltözéket és gondosan nyírt frizurát viselt, ami csak még inkább kihangsúlyozta előnyös vonásait, viszont egyáltalán nem sugallta egy mesterember kilétét.

Habár Kálmán nem tudott róla, a szemközti szomszéd, Aranka néni rendszeresen figyelte, mert a vénasszony komolyan gyanítja, hogy az ablakosmester valójában nem az, akinek mondja magát, hanem császári kém.

– Kerüljön beljebb! – invitálta be munkaadóját. – Ha tudná, hányan kérik rajtam számon a mesterségemet, amióta visszajöttünk Újszászról… Alig győzöm visszautasítani őket. Apropó! Maga mit keres itt? Nem azt mondta az orvos, hogy pihennie kell?

Már a szobában voltak, ahol Sándor úr lassan leereszkedett az egyik székre.

– Nem fogja kitalálni, ki járt ma nálam – kezdte a vendég, mert szerette drámaian felvezetni a mondanivalóját.

– Akkor nem is érdemes tippelgetnem, igaz? – huppant le ágyára a titkár.

– Azért csak próbálja meg! – ráncolta szemöldökét Sándor úr, és roppant mód bosszantotta, hogy ennek a legénynek semmilyen érdekességgel nem lehet felkelteni a kíváncsiságát.

– A császár – vágta rá Kálmán.

– Egy fenét! Játsszon rendesen!

– Akkor a rendőrkapitány – gondolkodott el a titkár.

– Közeledik, közeledik.

– Akkor… – és itt egy komoly hatásszünetet tartott. – Akkor a plébános?

– Direkt teszi a bolondot, maga mihaszna – háborodott fel Sándor úr, és szinte fújtatott a méregtől.

Kálmán magában nevetett egy jót, mert ő is borzasztóan szerette ugratni Sándor urat, legalább annyira, mint Sándor úr a hadnagyot.

– Most akkor rákérdezhetek, hogy Aurél hadnagy volt-e a látogató, vagy nem érdemes?

– Minden játékot elront, igaz?

– Mondja már, könyörgöm! Mit akart a hadnagy úr?

– Egy érdekes ügy hullott a nyakába tegnap este.

– És ezúttal mit keresünk? Kísértetet? Lidércet? Boszorkányt?

– Egy gyíkot.

Kálmán felvonta szemöldökét a csodálkozástól.

– Egy gyíkot?

– Úgy van, barátom. Egy gyíkot. Egy óriási gyíkot.

A titkárt hatalmába kerítette a gyanakvás.

– Csak ugratni akar, igaz?

De Sándor úr a fejét rázta.

– Szóval egy óriási gyík?

– Legalább húsz ember látta.

Kálmán füttyentett.

– Akkor az nem mese.

– Nem bizony.

A fiatalemberen egy csapásra úrrá lett az izgalom.

– Na, és mi a terv? Hogy kapjuk el?

Sándor úr elmosolyodott, hogy végre őszinte érdeklődést lát titkára arcán:

– A Duna-parton. Ott látták utoljára, és mérget vennék rá, hogy még mindig ott van.

– Miből gondolja?

– A hadnagy mutatott egy cetlit, amit az áldozatnál találtak.

– Nem értem.

– Héber írás volt rajta.

– Még mindig nem értem.

– Tudom, mit jelent az írás.

– Akkor miért nem mondta meg a hadnagynak?

– Honnan veszi, hogy nem mondtam meg?

– Mert feltételezem, akkor most a hadnagy roppant derűs társaságát is élvezném.

– Azért csak ne vágjon fel így a tudományával – korholta Sándor úr, de magában elégedetten könyvelte el Kálmán gyors észjárását.

– Szóval egy cetli – kezdte Kálmán, de mondatát félbe hagyta, hátha vendége folytatja.

– Rajta héber írással – fejezte be Sándor úr bólogatva, de ennél többet nem mondott.

Némi várakozás után Kálmán lemondón a falnak támasztva hátát félrebillentette fejét:

– Nem fogja elárulni, hogy mi ez az egész, igaz?

– Még nem – mosolyodott el munkaadója. – Azt akarom, hogy bejárja a felfedezés útját. Ha most elmondanék mindent, amit tudok, hol maradna az izgalom?

Kálmán szótlanul, összeszorított ajkakkal bámulta főnöke arcát, majd morogva megjegyezte:

– Gyűlölöm, amikor ezt csinálja.

~ 2 ~

Beesteledett, mire az Andrássy úton végighaladva kiértek a Deák Ferencz térre, ahonnan a Deák Ferencz utcán át a Vigadó térre jutottak, ahol Barna Ágoston holttestének már csak hűlt helyét találták. A tér ugyanolyan átlagos volt, mint korábban: szerelmesek ücsörögtek a fák alatt, vénemberek a sétapálcájukra támaszkodva bandukoltak, egy férfi biciklivel vágott át éppen ott, ahol egy napja még a halott feküdt.

– Ennyit ér egy ember élete – mondta Kálmán. – Mintha mi sem történt volna.

Sándor úr lebiggyesztette az ajkát:

– Ahogy nő a város, úgy nő vele az érdektelenség is. Ami tegnap szenzáció volt, ma már csak egy kis bekezdés a sajtóban, ha egyáltalán, és holnapra már a kutya sem fog emlékezni rá.

– Hm – tette hozzá a titkár.

– A mi gyilkosunk pedig pont erre bazíroz – jelentette ki Sándor úr felszisszenve, mert erős fájdalom nyilallt az oldalába.

– Szóval ez gyilkosság volt – jelentette ki Kálmán, és hangjából cseppnyi meglepődés sem érződött ki.

– Máskülönben mit keresnénk itt? – kérdezte Sándor úr, mialatt helyet foglalt az egyik szabad padon. – Itt történt – mondta, miután társa is leült mellé. – Több méteren át vonszolta magával azt a szerencsétlent, majd itt végzett vele.

– Azután?

– Azután elfutott arra – mutatott sétapálcájával a térről nyíló Mária-Valéria utca irányába. – Azóta senki nem látta.

– Az utca nem a part felé visz?

– De. Egész a kikötőig elvezet.

– Lehet, hogy a Dunába ugrott?

– Aligha.

Kis ideig még pihentek ott, majd Sándor úr erőt vett magán, titkára karjára támaszkodva felállt a padról, és elindult az utca irányába.

– Jöjjön, Kálmán! Megmutatom az igazságot.

A szűk utcában szinte föléjük tornyosultak az épületek. A koszos kapualjakban és az egymást érő italkimérők előtt ijesztő alakok méregették a két jövevényt. Az utcát csupán a ritkásan elhelyezett utcai lámpások és a hangos vendégsereggel telített kocsmákból kiszűrődő fények világították meg. Sándor úr egyik kezével a sétapálcájára támaszkodott, a másikat a zsebében lévő rövidke ólmosboton pihentette. Titkára hasonló elővigyázatosságból mindkét kezét a zsebében tartotta, mivel ő kevésbé bízott fizikai erejében, ezért egy-egy apró revolver markolatát szorongatta.

Tudták jól, hogy ilyen esetben kerülni kell mindenféle szemkontaktust a rosszarcúakkal, ugyanakkor a lehető legelszántabb tekintettel, rezzenéstelen arccal kell vonulniuk, hátha így kevésbé válnak célpontjává egy támadásnak. Az ilyen jellemtelen tolvajok gyávák, és nem vállalnak felesleges kockázatot; csakis a biztos zsákmányra mennek.

Azt persze nem sejthették, hogy néhány kapzsi tolvaj méregetésén kívül nincs mitől tartaniuk. A kikötőben ugyanis két banda osztotta fel a területet egymás közt, amiknek demarkációs vonalát éppen a Mária-Valéria utca jelentette. Ha bármelyik tolvaj megszegné a megállapodást, és saját haszonlesése miatt esetleg balhé törne ki az utcában, azonnal megszűnne az amúgy is törékeny béke a két banda közt. Márpedig ezt senki nem merte megkockáztatni egy félpénzes öregúr és a tökfilkó unokaöccse miatt, aminek Sándor úr és Kálmán tűnt. A bandavezérek amúgy sem tűrtek semminemű önkényeskedést, amiről aztán egy kikötői bölcsesség is született, miszerint jobb a könnyű pénz után sóvárogni, mint a folyóban fuldokolni. Nem egy tolvaj feküdt már ugyanis a Duna mélyén ilyenolyan meggondolatlanságok okán.

Sándor úr fújtatott a fájdalomtól, de nem adta fel, és ugyanolyan büszkén húzta ki magát, mint eddig, habár az összevarrt sebe úgy húzódott, mintha azonnal ketté akarna szakadni. Kálmán látta a küszködést megbízója arcán, és aggódott ugyan, de tekintete ugyanolyan szenvtelen maradt, mint eddig. Az utca végében már látták a Duna ezüstös csillogását, és egy kikötőben pihenő hajó is körvonalazódott a sötétben. Noha a rakpart ugyanúgy a zsebmetszők és egyéb aljanép törzshelye volt, de a nyílt tér mindig lehetőséget biztosított egy szökéshez támadás esetén, nem is csoda, hogy az utolsó húsz métert egyre szaporábban tette meg a két férfi. Már csak néhány lépés, és…

– Kiértünk – sóhajtott fel a titkár.

A kellemes szél hullámosra nyaldosta a folyó vizét, ami hangosan csobogva csapódott a rakpart falának. Délen a két férfitől százlépésnyire indult a pesti oldalt a Tabánnal összekötő csónakhíd, amit szorosan egymáshoz kötött ladikokból alkottak meg. A híd partjánál álló lámpa fényében épp kivehető volt a székén kuporgó révész alakja. Észak felé a hajóállomások sorakoztak, melyekhez kikötve hangos nyikorgással himbálóztak a különböző árbocosok; még egy gőzhajó kéménye is feltűnt kicsivel fentebb. A rakpart azon része viszont le volt zárva az idegenek elől, amit egy nemrég felhúzott kovácsoltvas kerítés, valamint egy tagbaszakadt, sebhelyes arcú, mogorva tekintetű férfi jelenléte szavatolt. A kerítéshez négy lámpaoszlop is tartozott, amelyek most pislákoló lánggal világították meg a rakpart bejáratát.

– Most szépen odamegyünk – mondta Sándor úr némi gondolkodás után, majd megindult a kerítés felé. Titkára hűségesen, de némi kételkedéssel a szívében követte.

– Mit akarunk ott? – kérdezte Kálmán.

– Kifaggatjuk azt az embert – mondta Sándor úr, és sétapálcájával a kapuőr felé mutatott. – Hátha látott valamit a tegnap esti esetből.

– Kutya legyek, ha ez mondani fog bármit is.

– Hát akkor csak iparkodjék majd szóra bírni.

– Én beszéljek vele? – suttogta felháborodva Kálmán, miközben vészesen közeledtek a bejárat felé.

– Valakinek muszáj. Én a lámpaoszlopokat fogom ellenőrizni – vetette oda félvállról Sándor úr.

– A lámpaoszlopokat? Mi a fenének ellenőrizni a lámpaoszlopokat? – méltatlankodott a titkár, de ahogy egyre közelebb értek a kerítéshez, minden világossá vált a számára.

Az egyszerű lámpaoszlopok köré egy-egy mívesen megformált, négylábú, szárnynélküli sárkány kovácsoltvas szobra tekeredett.

~ 3 ~

– Adjon Isten jó estét! – köszöntötte derűsen a titkár az őrt, amikor a kerítéshez értek.

– Adjon Isten! – felelte amaz, és csak úgy sugárzott tekintetéből a lebecsmérlés.

– Mondja csak, jóember, nem bánja, ha megcsodáljuk ezeket a szép lámpavasakat? – kérdezte Kálmán.

– Mit bánom én. De csak arról az oldalról – mutatott a kerítés külső felére a férfi.

– Odabentről nem? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában a titkár.

– Csak amonnan – mondta mérgesen az őr, mire Kálmán feltartott kezekkel kettőt hátralépett.

– Jól van, cimbora, jól van. Csak kérdeztem.

Sándor úr addigra már közelről vizslatta a legszélső sárkányt.

– És, mondja csak, mindig ilyen kihalt itt a rakpart? – kérdezte némi szünet után a titkár.

– Mindig – felelte az őr, akit láthatóan fárasztott a kis mitugrász akadékoskodása.

– És nem látott ma semmi gyanúsat errefelé?

– Két fickón kívül, akik napnyugtakor lámpavasakat nézegetnek? Nem.

Kálmán elmosolyodott a válaszon.

– Ez jó volt – nyugtázta.

– Elnézést, jó ember – szólt közbe Sándor úr, és közelebb lépett a pároshoz. – Ha már a lámpavasaknál tartunk, más nem érdeklődött irántuk?

– Tudja, itt javarészt kikötői tolvajok szoktak megfordulni, de azokat nem érdeklik az ilyesmik – válaszolta a férfi. – A többi ember meg normális – tette hozzá gúnyos mosollyal az arcán.

Sándor úr gyűlölte a pitiáner alakokat, akik azt képzelik magukról, hogy pozíciójuknál fogva bárkivel kényük-kedvük szerint bánhatnak. Az ilyenekkel volt a legnehezebb együttműködni, márpedig Sándor úr a jellemtelenségnél jobban csak azt gyűlölte, ha akadályozzák a munkáját.

– Ezt megértem – felelte aztán, majd egy kis kártyát húzott elő a zsebéből, amit azonmód át is nyújtott az őrnek. – Azért mégis úgy hiszem, hogy tegnap este látott valami furcsát a sárkányok körül.

Az őr megnézte a kártyát, majd egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán gyanakvó tekintete helyére megvető pillantások fészkelődtek be.

– Meglehet, hogy láttam volna, de tegnap este nem voltam szolgálatban.

– És ki volt?

– Honnan tudjam? Csak a hónap elején vettek szolgálatba, azóta két éjszakát töltöttem itt. Azt hiszi, ismerek mindenkit?

Az őr meglehetősen idegesen toporgott. Láthatóan alig várta, hogy Sándor úr és kísérője békén hagyják.

– Megértem – felelte az öreg, majd a kopasz férfi kezében tartott kártyára bökött. – Azért jó, ha tudja, hogy gyilkossági ügyben nyomozunk. Természetesen felkeressük a kikötőmestert, alaposan kifaggatjuk majd, és ha kiderül, hogy maga csak akadályozta a nyomozást, vagy esetleg köze volt hozzá...

– Közöm? – ijedt meg a férfi. – Jézus, Mária! Hát csak harmadik éjszakája vagyok itt. Otthon három gyerek várja, hogy végre ételt vigyek nekik. Mit ártanám magam egy gyilkosságba?

– Nem mondtam, hogy beleártotta magát – válaszolt nyugodt hangon Sándor úr. – Csak azt mondom, ha kiderül, hogy köze volt hozzá...

– De könyörgöm, nincs! Soha nem is volt közöm gyilkossághoz, és soha nem is lesz!

– Hát, az jó is lesz úgy – paskolta meg az őr vállát a férfi. – Bevallom, becsületes alaknak tűnik, még ha olyan mogorva is, mint most.

– Becsületes vagyok, elhiheti.

– Elhiszem – felelte Sándor úr. – És abban is biztos vagyok, hogy ha bármi eszébe jutna, vagy bárkitől bármit megneszelne a tegnap estével kapcsolatban, azonnal szólna nekem.

– Igen. Természetesen.

– Ez esetben: tudja, hol talál meg.

Az őr egy félmosolyt erőltetett az arcára, miközben felmutatta a kártyát.

– Jöjjön, Bognár tizedes! Itt végeztünk – fordított hátat a kopasznak Sándor úr, majd megindult a révész irányába. Kálmán hűségesen követte, majd mikor kellő távolságba értek a kopasz férfitől, a titkárból kibukott a kérdés:

– Gyakran adja ki magát Aurél hadnagynak?

– Csak ha muszáj.

– Mégis hány ilyen kártyája van a hadnagy nevével?

– Van egy ismerősöm az egyik nyomdánál, ő készített nekem egyszer néhány tucattal.

– Szívességért cserébe?

– Természetesen. Nem is gondolná, Kálmán, hogy a könyvek milyen bosszúszomjas szörnyetegek lehetnek olykor. Elég egy példány, hogy felforgasson egy egész nyomdát, ha úgy adódik.

– Jó, jó, maga elintézte a könyvet, amiért kapott cserébe néhány névjegykártyát Aurél hadnagy nevével…

– Ami azt illeti, külhonba is kiutazhatnék Aurél hadnagyként – húzta ki magát Sándor úr büszkén, majd szinte azonnal felszisszent a fájdalomtól.

– Értem, szóval van egy hamisító barátja egy nyomdánál. De az Isten szerelmére árulja már el! Ezek a sárkányok ölték meg azt a fickót a téren?

– Az egyikük.

– De melyikük?

– Nem tudom. Reméltem, hogy sikerül valami nyomot találnom, de semmi.

– Mégis mit kellett volna találni?

– Nem tudom.

– Akkor honnan tudja, hogy nem találta meg?

Sándor úr mérges és sértődött tekintettel nézett titkára szemébe.

– Csak tudja. Értem – nyugtázta Kálmán. – És most?

– Most beszélünk a révésszel, hátha ő látott valamit tegnap.

~ 4 ~

A révész egy durva szövésű, koszos pokróccal letakart, törött oldalú faládán ült rendkívül unott tekintettel. Amikor viszont meglátta az érkezőket, azonnal felvidult az arca:

– Na, nézd csak! A Sándor úr! – nyújtotta csontos kezeit a férfi felé. – Ezer éve nem láttam.

– Adjon Isten, Géza bátyám! – fogadta a kézfogást mosolyogva Sándor úr. – Bizony, rég nem volt dolgom a túlparton. Hogy megy a sora, vén lókötő?

– Ne is kérdezze! Unatkozom.

– Unatkozik? Tán nincs forgalom a csónakhídon?

– Micsoda egy gúnyolódó fráter maga! – válaszolt tettetett sértődéssel Géza bácsi. – Tudja jól, hogy amióta az a bolond gróf megépítette azt a nyavalyás hidat, egy lélek sem akar erre járni.

Kálmán a folyóra pillantott, amin az egymáshoz kötözött ladikokból álló csónakhíd feszült át a budai oldalra a Gellérthegy lábához. A csónakok most is szinte ugrándoztak a hullámokon.

– Ilyen szélben amúgy sem akarna menni senki – állapította meg a titkár.

– Ilyen szélben nem is mehetnének. Az szabálytalan lenne, kérem – húzta ki magát önérzetesen a révész.

– Amúgy sem akartunk átmenni – jelentette ki Sándor úr.

– Kár – görnyedt vissza Géza bácsi lebiggyesztett ajkakkal. – Két forintért átengedném magukat.

Aztán újra kihúzta magát:

– De csak mert régi a barátság!

Sándor úr erre mosolyogva felöltője zsebébe nyúlt.

– Hallotta, hogy tegnap meghalt valaki a Vigadó téren? – kérdezte, és átnyújtott egy érmét a révésznek, aki mohón, csillogó szemmel kikapta azt a tenyeréből, majd zsebre vágta.

– Hallottam hát – felelte aztán.

– És itt volt akkor?

– Én mindig itt vagyok – állt fel sértődötten a révész. Még a feltételezés is bántotta, hogy nem végzi a munkáját tisztességgel. – Ha van ember, akit biztosan itt talál, akkor az én vagyok. Én má’ harmincöt esztendeje minden este itt ülök. Ismer itt engem mindenki, aki valaha átjárt a túlpartra.

– Meghiszem azt – bólogatott Sándor úr. – Hanem akkor azt mondja meg nekem, látott tegnap este valakit a rakpart kerítésénél?

– Ott? – mutatott Géza bácsi a sárkányos lámpavasak felé.

– Ott.

– Este?

– Este.

– Mikor?

– A haláleset előtt vagy kevéssel utána.

– Hadd gondolkozzam. Tudja, öreg vagyok már, hogy mindenre emlékezzek.

Erre Sándor úr egy újabb érmét nyújtott át a révésznek, aki azt is a zsebébe ejtette, majd kihúzta magát:

– Szerencsére vénségemre nem lettem feledékeny bolond.

– Szerencsére – felelte Sándor úr.

– Hát, kérem alássan, nyissák ki a fülüket! Mielőtt a nagy sikoltozás lett volna, többen is andalogtak itt a parton. Ifjak, vének, egyre ment. A virágkorzó miatt mindenkit ideevett a fene. Alkonyatra már alig maradtak néhányan, de látniuk kellett volna, mennyi nép tobzódott napközben errefelé. Ennyi embert ritkán látni itt, annyi szent. Hanem a kerítés dolga. No, a kerítésnél nem láttam senkit.

– Senkit?

– Senkit.

– Az őrt sem?

– Azt sem.

– Hogyhogy? Hol volt az őr?

– Ki tudja? Azt hiszi, szóba állok én azokkal? Annyi biztos, hogy már egy órája nem strázsált a helyén, mikor az ordítozás felhangzott.

Némi szünet után aztán hozzátette:

– És amit azután láttam, na, attól kihullik a haja is.

– Látta, hogy az egyik sárkány visszamászik a lámpavasra.

– Honnan tudta? – kérdezte elkerekedett szemekkel Géza bácsi. – Én meg azt hittem, már látomásom volt a piától.

– Az őr még mindig nem volt ott?

– Nem volt – rántotta meg a vállát, majd elismerést váró mosollyal hozzátette –, úgyhogy én szépen odamentem a szoborhoz.

– Odament?

– Oda én.

– És megnézte?

– Megnéztem.

– Látott rajta bármi különlegeset?

– Mire gondol?

– Tudom is én. Valamit a fején, a szájában, ilyesmi.

– Azon kívül, hogy csurom vér volt a lába, semmit.

– És azután?

– Azután visszajöttem a helyemre.

– És azután járt a sárkánynál valaki?

– Amíg figyeltem, addig nem.

– Amíg figyelt?

– Hát, ha az ember lát egy szobrot életre kelni, ellenállhatatlan vágyat érez az italra. Hát ittam.

Maga mellé mutatott:

– Aztán hajnalban itt ébredtem a földön. Csoda, hogy nem fagytam halálra.

– Meddig volt ébren?

– Tudja, öreg vagyok már. Elég negyed óra, hogy ájultra igyam magam.

Kálmán ezen cseppet sem csodálkozott, főleg, hogy a révészből csak úgy áradt a bor bűze. Ez az ember talán egy hete nem volt józan.

– Jól van, barátom – lapogatta meg Sándor úr Géza bácsi vállát. – Azért ha valamikor szóba kerülne bárkivel is a sárkány esete, velem erről soha nem beszélt. Megértette?

– Hanem ha magával nem, akkor kivel?

– Senkivel.

– Nem bánom – biggyesztette le ajkát az öreg. Majd hamiskás mosollyal még hozzátette:

– Van az a pénz.

Miután egy kerek forintot kapott, elégedett vigyorral az arcán megemelte nem létező kalapját:

– Ha gondolják, így már átmehetnek a túlpartra is.

Sándor úr morgott egyet, majd kölcsönös kézfogás után a férfi és titkára magára hagyták a révészt, és hazaindultak.

– Hogyan tovább, Sándor úr? – kérdezte Kálmán útközben.

– Várunk.

– Mire?

– Arra, hogy Aurél tegye a dolgát.

 

 

Másnap, mialatt Kardos hadnagy Kohn Sámuel rabbinál töltötte az időt, egy magas, barna hajú, borotvált arcú férfi jelent meg a Kis-diófa utcában, és Barna Ágoston felől kérdezősködött.

HAMAROSAN FOLYTATJUK

Kapcsolat

Tálosi András
8777 Hosszúvölgy, Kossuth u. 16.
goobo[kukac]goobo.hu

© Goobo - Tálosi András

Az oldal sütiket használ, a böngészéssel pedig ezt tudomásul veszed.